A mai uráli nyelvekben a szóalkotás legelterjedtebb és legáltalánosabb módja a szóképzés, és ugyanezt feltételezhetjük az alapnyelvről is, bár ősi származékszavakat ebből az időből csak igen keveset tudunk kimutatni. A nyelvészek szavakat is, képzőket is nagy számmal rekonstruáltak a finnugor és uráli korokra, de a rekonstruált ősi származékszavak — azaz képzőt tartalmazó alapnyelvi alakulatok — aránya a tőszavakhoz képest elenyésző. Ennek főképpen az az oka, hogy a rokon nyelvek külön életében az ősi képzők lecserélődtek, vagy pedig a képzett szavakhoz újabb képzők csatlakoztak, s az így keletkezett származékok már gyakorlatilag nem tették lehetővé az összehasonlító vizsgálatok számára az eredeti képzett alapszó rekonstruálását. A mai nyelvi adatok alapján mindenesetre feltételezhető, hogy például az egér szó finnugor kori alakja, a *šiηe-re már ebben a formájában névszóképzőt tartalmazott, vagy hasonlóképpen a holló uráli *kule-ke előzménye is (vö. manysi χulaχ ~ enyec kuruke). Szintén a rokon nyelvek képzőinek etimológiai megfelelései alapján következtethetünk arra, hogy az alapnyelvi képzők jellemzője volt a homonímia és a poliszémia, azaz egy funkciót több képző is betölthetett, továbbá ugyanannak a formánsnak több különféle jelentése is lehetett. Mindennek hátterében voltaképpen az áll, hogy a képzett szavak jelentését alapvetően nem a képzők, hanem inkább az alapszavak határozták meg. A szóhoz kapcsolódó képző szerepe elsősorban a jelentésmódosítás alaki jelölése volt, a származék jelentése a konkrét beszédhelyzetben vált egyértelművé, és a képzőre ily módon később rakódott rá az a jelentésárnyalat, mellyel azután más szavakhoz is hozzákapcsolódhatott.