Az artikuláció alapján a magyar nyelvben a magánhangzók állományát a létrehozásukban legfontosabb szerepet játszó szerv, a nyelv vízszintes és függőleges mozgása szerint kialakuló alternatívák tagolják (lásd a 2.1. pontot is). A függőleges mozgás a képzés módját adja, a vízszintes a képzés helyét jelöli ki. Előbbi azt mutatja, hogy milyen mértékben emelkedik fel a nyelv háta a szájpadlás irányába, utóbbi pedig azt, hogy az elmozdulás a lágy szájpadlás irányába vagy a kemény szájpadlás irányába történik-e meg. A vízszintes irányú nyelvmozgás elöl képzett (palatális) és hátul képzett (veláris) csoportra osztja a magánhangzókat. A palatálisoknál nyugalmi helyzetéből a nyelvhát elülső, predorzális része előrefelé, a kemény szájpadlás irányába mozdul el, a veláris magánhangzóknál pedig a nyelvhát hátulsó, posztdorzális része hátrafelé, a lágy szájpadlás irányába tart. A magyar hangtani hagyományban az elöl képzett magánhangzók szinonim elnevezése „magas”, a hátul képzetteké pedig „mély”. Az elnevezés megalapozott, de nem artikulációs, hanem auditív szempontból értelmezhető (lásd a 26.3.1.2. pontot). A nyelv függőleges irányú mozgása a magyarban négy fokozatot alakít ki: legalsó, alsó, középső és felső nyelvállást. Ezeknek a nyelvállásoknak tulajdonképpen a szájüreg nyíltsági foka felel meg, amely az alsó állkapocs nyitásszögének a függvénye. A legalsó nyelvállásnak megfelel a legtágabb szájnyílás és a legnyíltabb szájüreg, az alsónak a tágabb szájnyílás és a nyíltabb szájüreg, a középsőnek a félig nyílt, szűkebb szájüreg és a felső nyelvállásnak a zárt állás, illetőleg a legszűkebb szájnyílás felel meg. A kétirényú mozgás együttjár (korrelatív), tehát az elmozdulás mind függőleges, mind vízszintes irányba megtörténik: minél magasabbra emelkedik a nyelv, annál határozottabb az előre-, illetőleg hátramozgás. A vízszintes nyelvmozgás megváltoztatja a száj- és a garatüreg térfogatarányait. Palatálisoknál a szájüreg kicsi, a garatüreg nagy, velárisoknál pont fordítva. Emellett a palatális irányú mozgás kísérőjeként a gége megemelkedik, a toldalékcső ezáltal megrövidül, a keletkező hanghatás tehát magas lesz. A veláris irányú mozgás épp ellenkezőleg hat a gégére, süllyeszti azt, ezáltal megnyúlik a toldalékcső, és mélyül a hangszín. Változatlan toldalékcső mellett az ajaknyílás tágítása magasítja, szűkítése pedig mélyíti a hangot. (Ezt használják ki öntudatlanul az 5–6 éves fiúgyerekek arra, hogy a kislányok beszédszerveivel egészen a pubertáskorig fennálló méretazonosság ellenére produkálni tudják a férfiaktól megszokott, tehát a nemi szerepre jellemző mélyebb hangszínt.)