Még egy írásmóddal lehetett magyar szavakat rögzíteni: az ún. székely rovásírással. Ezt az ótörök népek használták, és végső soron a föníciai ábécéből származik, ugyanúgy, mint a többi európai ábécé: a héber, a görög, a latin. A magyarok az ótö-rököktől tanulták el még a honfoglalás előtt s alkalmazták magyar szavak lejegyzésére, szükség szerint kiegészítve görög, majd – a honfoglalás körüli időkben – szláv betűkkel. Mint minden rovásírást, kőbe vagy fába vésték, így nemigen volt alkalmas összefüggő szövegek vagy irodalmi művek lejegyzésére, inkább csak adatrögzítésre (pl. kié egy tárgy, mikor épült valami), illetve vallási és mágikus célokra (imák, felajánlások, jelmondatok, áldások, átkok). A honfoglalás után a kereszténységgel együtt elterjedt a latin betűs írás, melyet pergamenre vagy papírra, tollal lehetett írni, s ezért terjedelmesebb szövegek lejegyzésére is alkalmas volt. A latin betű a legtöbb helyen kiszorította (pontosabban fölöslegessé tette) a rovásírást, csak a székelyeknél élt tovább a 17. sz. végéig (ezért hívják „székely” rovásírásnak). Levélírásra vagy szövegek lejegyzésére ekkor sem használták, csak egy-egy név, évszám, szó vagy mondat bevésésére. A székely rovásírás – a romantikus közhiedelemmel ellentétben – nem „magyarabb”, mint a görög vagy latin ábécé, csak néhány száz évvel korábban kezdték alkalmazni a magyar nyelvre. Az alábbi szöveget 1515-ben Konstantinápolyban véste kőbe egy ott tartózkodó magyar.