Ha a nyelvészet tudomány, akkor meg kell felelnie a tudományossággal szemben támasztott követelményeknek. Először is, semmilyen hagyományt nem szabad tisztelnie, lévén a hagyománytisztelet a tudomány kerékkötője. Hiába tartottak valamit jónak, igaznak századokon át, ha felmerül egy jobb (mert egyszerűbb, logikusabb vagy átfogóbb) magyarázat, akkor a régit el kell vetni. Vegyünk egy példát a mondattanból. Nyelvész elődeink úgy látták: a magyarban önálló mondattípus a névszói állítmányos mondat (tehát amikor nincsen ige: Rezső katona), szemben az igei állítmányos mondattal (Rezső katona volt). Ma ezt a különbségtételt felszíninek, véletlenszerűnek látjuk: a magyar nyelvet egyszerűbb úgy elemezni, hogy minden mondat tartalmaz igét, csak éppen a van(nak) igealak – sajátos kivételként – törlődik a felszínen a kijelentő mód jelen idő harmadik személyében. A Rezső katona mondat nyelvtani szerkezete tehát {Rezső katona van}. Ez azért jobb, mert így meg tudjuk magyarázni, miért jelenik meg a volt a mondat múlt idejű megfelelőjében: Rezső katona volt. Ha ugyanis a kiinduló jelen idejű mondat Rezső katona, akkor a múltba tételkor a volt-ot (pontosabban tövét, a van igét) valamilyen szabálynak kellene a semmiből betennie; ám sehol máshol nincs a magyarban olyan, hogy mondatok múltba tételekor egy igét kellene betenni a mondatba. Ha viszont a kiinduló jelen idejű mondat {Rezső katona van} alakú, ebből a múlt időt az általános szabályok szerint, az ige múltba tételével (van > volt) hozzuk létre. (S ez nemcsak a múltra, de a jövőre, feltételesre, felszólítóra stb. is igaz.)