Bár nem tartozik az előző alpontokban tárgyalt jelenségek (a régenstől függő vonzattulajdonságok) sorába, mint minden egyes szótári tétel jellemzésének, a régens jellemzésének is elengedhetetlen része az az információ, hogy ő maga milyen szintaktikai kategóriát képvisel — közismertebb megfogalmazásban: mi a szófaja. Régensnek lenni ugyanis — mint már utaltunk rá — nem szófajhoz kötött tulajdonság. Kétségtelen, hogy ugyanazon elem különböző vonzatstruktúrákkal való összekapcsolódásával, az ily módon történő jelentésmegkülönböztetéssel, s a vonzatstruktúrák közötti rendszerszerű összefüggésekkel leginkább az igék körében találkozhatunk, de vonzatokat más szófajú szavak is felvesznek. Említettünk olyan jelenségeket, amelyek arra utalnak, hogy a melléknevek és a köznevek szinte egytől egyig tekinthetők olyan régenseknek, amelyek állítmányi funkciójukban alanyi vonzatot követelnek maguk mellé. Egyértelmű döntést ebben a kérdésben ugyan nem hoztunk — nyitva hagytuk például a kopula szerepét, és nem firtattuk, hogy mi a helyzet, amikor ugyanezek az elemek nem állítmányi funkciót töltenek be —, s egy ilyen döntésre még most sem vállalkozhatunk (ezekre a 8.3.4., illetve az 5.3. pontban fogunk visszatérni), de olyan példákra is utalni tudtunk (l. (8)), ahol a nem deverbális névszó egyértelműen régense egy nem alanyi vonzatnak is. Ha ez nem is általános a nem igéből képzett melléknevek és főnevek körében, mindkét szófajból szép számú további példát említhetünk (az igéből képzett alakok közül csak olyanokat tüntettünk fel, amelyeknek nem alanyi vonzata eltér az alapigéjükétől):