A rendszerváltást követő új magyar jogalkotási folyamat elvi kiindulási alapul visszatér a közjog–magánjog szerinti hagyományos jogrendszertagoláshoz, mely a kontinentális európai polgári jogrendszerekben a római jogi gyökerekhez visszanyúlva általánosan elfogadott. A kettő között helyezkednek el mind a magánjog, mind a közjog elemeiből összeötvözött és ma már inkább „magánjoginak” tartott ún. „vegyes szakjogok”, amelyek egyike a munkajog. A munkajogon belül külön kezelést indokol az ún. gazdasági munkajog, ahol az individuális munkajogviszony terén elsősorban a polgári jogias szerződési elemek dominálnak. Az individuális munkajogviszony munkaadói és munkavállalói oldalán álló jogalanycsoportok egymással szemben folytatott érdekküzdelmeinek és egyeztetéseinek minden érdeket kielégíteni törekvő legális mederbe terelését jelentő normatív szabályozás alapjai az alkotmányjogban, valamint a szolgáltató közigazgatásban gyökereznek. Ezzel szemben az állami szférában jelentkező közalkalmazás és közszolgálat területén az individuális munkaviszony területén a polgári jogias szerződési jelleg elhalványodik, és a hierarchikus beosztási, valamint az alá-fölérendeltségen nyugvó utasításadási jelleg kerül előtérbe. Minthogy az ilyen közalkalmazotti jogviszony meghatározott szervezeti hierarchia különböző szintjén álló közszolgálatot ellátó alanyainak a tevékenységén nyugszik az egész közszolgálati szervezet, a szolgáltató és a hatósági közigazgatás, valamint a szuverenitást megtestesítő államhatalom kiszolgálását végző apparátusok és intézmények működése, a közszolgálati munkajog a vegyes szakjogiságán belül kétségtelenül erőteljesebben kötődik a közjoghoz, mint a gazdasági munkajog. Éppen ezért a mai modern polgári jogelmélet, szakítva a köztes megoldásokkal, a munkajogot a civilisztikába, míg a közszolgálati jogot a közjogba sorolja.76