Az EJEB a blaszfémia (vallásgyalázás) eseteiben különösen szélesen értelmezi a tagállami mozgástér elvét, és óvakodik attól, hogy e területen bármiféle általános, egységes európai mércét állítson fel. Az Otto-Preminger-Institut v. Austria ügy (no. 11/1993/406/485. 1994. augusztus 23-i ítélet) azt követően indult, hogy az osztrák hatóságok előzetesen megtiltották a Mennyei Tanács című film forgalmazását, amelyik kigúnyolta kereszténységet, oly módon, hogy az alkalmas volt a hívek megbotránkoztatására. Az EJEB megállapította a vallás fontosságával és társadalmi szerepével kapcsolatos egységes európai mérce hiányát, úgy vélte, hogy egész egyszerűen nem létezik alkalmazható mérce abban a tekintetben, hogy mi minősül a szólásszabadság megengedett korlátozásának a vallási közösségek védelmével összefüggésben. A tagállami mozgástér itt lehetővé teszi akár a szólásszabadság szigorú korlátozását is. A bíróság elfogadta az osztrák állam azon érvelését, hogy a hívek jogainak védelme indokolta a korlátozást, különös tekintettel arra, hogy a tervezett bemutatóra egy jelentős katolikus többséggel bíró tartományban, Tirolban került volna sor – bár a tiltás az ország teljes területére kiterjedt. A „mások jogainak védelmén” túl, amely a 10. cikk (2) bekezdés alapján lehetővé teszi a szólásszabadság korlátozását, a bíróság figyelembe vette a hívek számára az EJEE 9. cikkében biztosított vallásszabadságot is, és kimondta, hogy annak gyakorlása magában foglalja az állam tevőleges kötelezettségét arra nézve, hogy a hívőket megóvja a zaklatásoktól, és így biztosítsa számukra a békés vallásgyakorlás lehetőségét. A döntést vitató kommentárok elsősorban azt sérelmezik, hogy a bíróság egyértelműen a hívek érzéseit tekintette elsődlegesnek, ezáltal a szólásszabadságot indokolatlan mértékben háttérbe szorította. Kétségtelen, hogy például a rágalmazási jog esetében az egyéni érzések, akár az emberi méltóság különösebb aggály nélkül megsérthetők, ha a demokratikus vita nyíltsága azt indokolja, de ebből nem vonható le egyértelmű következtetés a bíróság esetleges „kettős mércéjének” létezésére. A bíróság az Otto-Preminger-ügyben nem maga ítélkezett, hanem átengedte a terepet az államnak, úgy vélte, hogy az ehhez hasonló kérdésekben – hacsak valamilyen egészen nyilvánvaló egyezménysértés nem történik – az állam döntésére kell bízni azt, hogy hol húzza meg a korlátozás határát.