A globalizációval egyúttal új, nem állami szereplők is előrébb léptek a nemzetközi kapcsolatok területén. A multinacionális nagyvállalatok (TNC) szerepe a gazdasági munkamegosztásban napjainkra rendkívüli mértékben felértékelődött. Magának a nemzetközi kereskedelemnek a világkereskedelemből származó összes, GDP-ből való részesedése az 1970-es évek 10%-os arányáról 1990-re 33%-ra növekedett, 2003-ra pedig elérte a 42%-ot. Napjainkra a transznacionális multik által lefedett gazdasági monopóliumok adják a glóbusz ipari termelésének több mint a felét és a megtermelt összes GDP felét – és ez az arány egyre csak növekszik. Mára az erőteljesen globalizálódott világgazdasági körülmények közepette a TNC-k rendkívül erős gazdasági és egyre többször közvetlen politikai nyomásgyakorló eszközökkel bírnak, amelyekkel szemben a hagyományos állami szereplők, benne maga a kormányzat eszközei (versenyszabályozás; állami adópolitikák etc.) sokszor elavultnak és provinciálisnak tűnhetnek. A termelés és a tőke korábban soha nem látott koncentrációja legalább annyi veszélyt hordoz magában, mint lehetőséget.319 Ugyanakkor a pénzügyi–gazdasági sebezhetőség (és vele a tőkejavak egyre differenciáltabb eloszlása) mellett a globalizáció egyéb instabilizáló hatásai szintén ismeretesek. Úgymint a világméretű környezetszennyezés, az ökológiai globalizáció, amelyre már az 1990-es években megérkeztek a nemzetközi politikai válaszkísérletek: Rio de Janeiro klímakonferencia 1992-ben; Kiotó klímakonferencia és direkt kötelezettségvállalások 1997-ben. A rendkívüli demográfiai (a 3. világ rohamos népességgyarapodása), illetve migrációs folyamatok egyre inkább közvetlen problémaként jelentkeznek a fejlett demokráciákban is. Példaként lásd az egykori gyarmati országok migránsainak másod- és harmadgenerációs leszármazottjai, illetve egyéb hátrányos helyzetű csoportok erőszakos megmozdulásai Párizsban 2005-ben, Londonban 2011-ben, vagy a svéd nagyvárosokban 2013-ban.