Amint azt az előző fejezetből már tudjuk, Az analfabéta egy magyar nő történetét meséli el, aki az 1956-os forradalom leverése után kivándorolt Magyarországról Nyugatra. Az első éveket az emigrációban egy Neuchâtel nevű svájci városban töltötte. Mivel nem tudott franciául, rá volt kényszerítve arra, hogy egy óragyárban vállaljon munkát. Vele együtt még tíz magyar dolgozott ott, akikkel csak az ebédszünetben találkozott. A svájci ételek azonban annyira különböztek azoktól, amiket a magyarok ettek otthon, hogy szinte képtelenek voltak enni. Maga a főszereplő több mint egy évig csak tejeskávét és kenyeret ebédelt.

A magyar ételekhez való hozzáférés hiánya is hozzájárult ahhoz, hogy a főszereplő, valamint a többi magyar idegennek érezték magukat az emigrációban. Némelyik közülük nem tudta elviselni az ezzel járó feszültséget, és az elkerülhetetlen börtönbüntetés ellenére úgy döntöttek, hogy visszatérnek Magyarországra. Mások messzebb mentek – az Egyesült Államokba és Kanadába, és még mások „még messzebb […], ameddig csak el lehet menni, át a nagy határon”4:

Jonathan Metzger szerint mind a „mi ételünk”, mind az „ő ételük” fogalma szerves része a nemzetépítésnek,7 és kiemelkedő jelentőséggel bír a migránsok etnikai öntudatának összefüggésében. Amikor a menekültek idegen környezetbe érkeznek, a számukra új élelmiszerek és termékek fogyasztása mindennapi életük elkerülhetetlen részévé válik. Ahogy Fabio Parasecoli írja, ez arra kényszeríti őket, hogy „fizikailag, érzelmileg és kognitívan kapcsolatba kerüljenek az őket körülvevő Mássággal”.8 Az ilyen szembesülésre adott reakció „a lelkes elfogadástól a részleges megtárgyaláson át az aktív ellenállásig és a teljes elutasításig terjedhet”.9 Claude Fischler két jelenségről beszél ebben az összefüggésben: a neofíliáról és a neofóbiáról.10 Az első alatt az új ételekkel kapcsolatos kíváncsiságot érti. A második az új ízek kipróbálásától való félelmet jelenti, és éppen ennek irodalmi leírását találjuk Kristofnál.

A nem evésnek mint a kollektív emlékezet létrehozásában betöltött tényezőnek a szerepe a holokauszt utáni művekben is kimutatható,11 különösen a transzkulturális jellegűekben. Érezhető bennük egy nagyon erős nosztalgia a világháború idején elvesztett világ iránt, amelynek fontos, sőt szerves összetevője az étel utáni vágyakozás.12 A jelenség tanulságos leírását találjuk többek között a fentiekben már említett Edith Eva Eger A döntés13 (eredetiben: The Choice. Embrace the possible)14 című önéletrajzi prózájában, amelyben a szerző beszámol azokról az eseményekről, amelyek a mai Szlovákiából az Egyesült Államokba vezették. A címben szereplő döntés arra a tudatos elhatározásra utal, hogy a szereplő trauma nélkül akar élni, és nem hagyja, hogy az átvegye az uralmat az élete felett. Ezt a döntést viszonylag későn, csak Amerikában hozza meg, amikor rájön, hogy az átélt trauma visszahat látszólag boldog életére, és megakadályozza az egyensúly elérésében. Bizonyos védekezési mechanizmusokat azonban már korábban is alkalmaz a protagonista. Az auschwitzi koncentrációs táborban a tagadás magatartását veszi fel, és bezárkózik saját világába, ami lehetővé teszi számára, hogy túlélje a legrosszabbat. A jelen fejezetben tárgyalt megfontolások szempontjából figyelemre méltó, hogy a főszereplő és rabtársai hogyan kezelik az éhségérzetüket. Itt is a képzelet világába való menekülésben találják meg a megoldást:

A fent elemzett művek közül kettő érdemel kiemelést: Viviane Chocas Magyar bazárja és Krzysztof Varga Magyar trilógiája. Amint arra az elemzéseinkben már kitértünk, ezek olyan művek, amelyek nem annyira étel-motívumokat tartalmaznak, mint inkább teljes egészében az ételnek vannak szentelve, amely vezérmotívumként működik esetükben. Ez a már az elemzett kötetek és az egyes fejezetek címéből is nyilvánvalóvá tett eljárás az ételhez és a hozzá kapcsolódó rituálékkal együtt – az étel megvásárlása, elkészítése és nem utolsósorban elfogyasztása – gazdag jelentéshálót mozgató szövegstruktúrát hoz létre. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a fenti kötetek esetében szakácskönyvekkel van dolgunk. Chocas és Varga művei természetesen több elemükben különböznek ezektől, de mindenekelőtt abban, hogy a magyar ételek bemutatása itt a látszattal ellentétben nem cél, hanem eszköz a szereplők transzkulturális identitásának (re)konstruálásához.