A magyar irodalom szerves részét képezi tehát a több kultúrához és több nyelvhez kötődő írók csoportja, ezért munkásságuk tanulmányozása a nemzeti irodalmak elemzésében a hagyományosan alkalmazott kutatási módszerektől eltérő módszertani megközelítést igényel. A transzkulturalizmus a magyar irodalom számos kutatója számára ilyen módszertannak bizonyult. A transzkulturális kutatások a magyar nyelvű értelmezői közösségekben több tudományos központhoz is köthetők, amelyek közül a határon túli kutatócsoportok járnak élen. Talán a legfontosabb ilyen központ a szlovákiai Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetemen működik, ahol 2016-ban Németh Zoltán vezetésével transzkulturális kutatócsoportot indítottak.2 A nyitrai kutatócsoport három konferenciát szervezett (2017-ben, 2018-ben és 2019-ben), majd a projektet a Bázis irodalmi és művészeti csoport folytatta, eddig négy konferenciával (2021-ben, 2022-ben, 2023-ban és 2024-ben). Ezek mindegyike a transzkulturalizmus és a bilingvizmus kérdéseivel foglalkozott a magyar irodalom kontextusában. Emellett hét konferencia anyagából is születtek konferenciakötetek, amelyek 105, közvetlenül a transzkulturalizmushoz kapcsolódó vagy a transzkulturális módszertani gondolatokra támaszkodó tanulmányt tartalmaznak.3 Az egymást követő kötetekben szereplő szövegek sokasága nem teszi lehetővé annak részletes bemutatását, hogy az egyes szerzők hogyan határozzák meg a transzkulturalizmus fogalmát, és hogyan alkalmazzák azt az irodalmi szövegek vizsgálatára. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a fenti kötetek szerkesztői mit értettek transzkulturalizmus fogalma alatt (a szerkesztői teambe néhány éven keresztül jelen írás szerzője is beletartozott). Ez adta ugyanis a kiindulópontot az egyes fejezetekben szereplő megfontolásokhoz.

Ahogy az első, 2018-as kötet előszavában olvashatjuk, a transzkulturalizmust olyan módszertani megközelítésként kell értelmezni, amely különösen alkalmasnak tűnik a két- és többnyelvű, külföldön élő, migráns és hibrid identitású szerzők munkásságának vizsgálatára.4 A kötetek szerkesztői két kutatási célt jelöltek meg: „[csatlakozni] az utóbbi években, évtizedben a magyar irodalomtudományban is felerősödő irodalomtudományi, irodalomtörténeti kutatásokhoz, értelmezésekhez, amelyek transznacionális, transzkulturális perspektívából közeledtek a tárgyukhoz”, valamint hogy „sajátos – szlovákiai magyar” helyzetüknél fogva inspirálják is azokat, új lehetőségeket megjelenítve.5 Céljuk volt például a transzkulturális tanulmányokba bevonni a kisebbségi irodalmakat, a transzkulturalitást történelmi perspektívába helyezni, a két- és transznyelvű szerzők műveit transzkulturális tapasztalataik feltárásával értelmezni, a vizsgált szerzőket és szövegeiket a nemzeti irodalomtörténetekben elhelyezni, illetve e nemzeti irodalomtörténetek homogén narratíváját újragondolni és újraértelmezni.6

A kötetekben szereplő tanulmányok áttekintése alapján megállapítható, hogy a kitűzött célokat nagyrészt sikerült elérni. A tárgyalt témák szempontjából ugyanis ezek a kiadványok meglehetősen heterogének, de kétségtelenül összefüggőek. A kötetek témaköre nagyon széles, bár nem nehéz észrevenni, hogy bizonyos témák gyakrabban kerülnek elő, mint mások. A transzkulturális optikát elsősorban a külföldön, főként a szomszédos országokban – Szlovákiában, Romániában és Szerbiában – élő magyar szerzők, valamint a Nyugat-Európában élő migráns szerzők műveinek elemzésére használták a nyitrai kutatók. A tárgyalt kérdések leginkább olyan problémákat érintenek, mint a két-, több- és transznyelvűség, a kisebbségi és (e/i)migráns irodalom kérdése, valamint a nyelv hibriditása. Annak kapcsán, hogy a nyitrai kötetek szerzői és szerkesztői hogyan értelmezik a transzkulturalizmus fogalmát, és hogyan alkalmazzák azt az irodalmi szövegek tanulmányozására, hangsúlyozni kell, hogy a szerzők többsége felváltva használja ezt egy másik, vele egybeeső, de nem teljesen szinonim fogalommal, a transznacionalizmussal. Ugyanis „transznacionális és transzkulturális irodalomelméletről” vagy „transznacionális és transzkulturális perspektíváról” írnak,7 elsősorban a Jablonczay Tímea által a Helikon 2015-ös tematikus, „Transznacionális perspektívák az irodalomtudományban”-számában megfogalmazott gondolatokra és megállapításokra hivatkozva.8 A Helikon e számára való hivatkozások egyébként igen gyakoriak a transzkulturalizmusról szóló magyar nyelvű szövegekben. A transzkulturalizmus és a transznacionalizmus kifejezések felcserélhető használata tehát szinte általánosnak tűnik a magyar nyelvű irodalmi diskurzusban. Ha csak a nyitrai köteteket vizsgáljuk, amikor a transzkulturalizmusról írnak, a transznacionális tanulmányokra hivatkoznak többek között olyan szerzők, mint Lomboš Kornélia,9 Petres Csizmadia Gabriella,10 N. Tóth Anikó,11 Bányai Éva.12

Ez azért sem véletlen, mert a néhány évvel korábbi, a Helikon 2014-es, a századforduló komparatisztikai tanulmányainak szentelt tematikus számában publikáló szerzők is egyenlőségjelet tesznek a transzkulturalizmus és a transznacionalizmus közé, sőt a transzkulturalizmusnak a multikulturalizmussal és interkulturalizmussal való rokonságát is jelzik. E szám bevezetőjében, a Komparatisztikai kutatások az ezredfordulón. Összehasonlító irodalomtudomány a multikulturalizmus és a globalizáció korában című tanulmányában a lapszám tematikus szerkesztője, Z. Varga Zoltán többek között olyan szerzők „transzkulturális és transznacionális identitásáról” ír, mint Edward Said, Gayatri Chakravorty Spivak, Homi K. Bhabha,13 míg Thomka Beáta Ilija Trojanov szavaira hivatkozik, aki a német nyelvű irodalmi Nobel-díjasokat a szinonimaként kezelt „multi-, inter- és transzkulturális” jelzőkkel illeti.14

Szintén Thomka Beáta egy további fontos monográfia szerzője, amely nagymértékben támaszkodik a transzkulturális módszertani gondolkodásra. A szerző a Regénytapasztalat. Korélmény, hovatartozás, nyelvváltás15 című kötetében nem megy bele a transzkulturalizmus elméleti árnyalataiba, hiszen munkája inkább esszéisztikus jellegű, de olyan témákat és irodalmi műveket vesz elő, amelyek a transzkulturális irodalomkutatás számára meghatározók: többnyelvű és transzlingvális írók, migráns és posztmigráns szerzők munkásságát elemzi. A monográfiában tárgyalt szövegek korpusza igen terjedelmes, hiszen egy vers (Domonkos István: Kormányeltörés) és közel negyven prózai mű szerepel benne, többek között olyan szerzőktől, mint Danilo Kiš, Saša Stanišić, Nicol Ljubić, Ivana Sajko, Terézia Mora, Melinda Nadj Abonji, Jhumpa Lahiri, Aleksandar Hemon, Borbély Szilárd, Diego Marani vagy Elena Ferrante. Többségük a volt Jugoszlávia területéről származó szerb, horvát, bosnyák stb. prózaírók, akik Nyugat-Európában jelentős sikereket értek el anélkül, hogy elveszítették volna kapcsolatukat a posztjugoszláv kulturális és irodalmi örökséggel. Thomka Beáta éleslátó és inspiráló elemzéseket nyújt a művekről, és értelmezései középpontjába azt a kérdést állítja, hogy a transzkulturális, migráns, posztmigráns, transzlingvális, többnyelvű és multikulturális szövegek a regény új alműfajaként olvashatók-e, s alapvetően alakítják-e a műfaj egészét. A transzkulturális/transznacionális jelenséget mind az úgynevezett transzkulturális regény regénytörténetben elfoglalt helye, mind pedig a világirodalomra gyakorolt hatásai szempontjából vizsgálja. Ennek során egyaránt használja a transzkulturalizmus, a multikulturalizmus és a transznacionalizmus fogalmát, az utóbbira fektetve nagyobb hangsúlyt.16

A „transzkulturális” és „transznacionális” kifejezések tudatos vagy tudattalan használatával összefüggésben érdemes megvizsgálni Jablonczay Tímea álláspontját, aki a Helikon transznacionális tanulmányoknak szentelt és a magyar nyelvű transzkulturális kutatók által gyakran idézett tematikus számának összeállítója-szerkesztője. Jablonczay érdeklődése egy ideje a holokauszttanulmányok felé fordult, hét évvel később pedig ugyanennek a folyóiratnak egy másik tematikus számát is szerkesztette, amely Transzkulturális emlékezetkutatás címen jelent meg (Helikon, 2022/3).

A lapszám a transzkulturális emlékezetkutatás kulcsfontosságú teoretikusainak korábban magyarul nem publikált szövegeit tartalmazza: Michael Rothberg,17 Max Silverman18 és Marianne Hirsch19 írásait, valamint négy tanulmányt, amelyek a következő témákkal foglalkoznak: a magyar gyökerekkel rendelkező szerzők műveinek posztemlékezeti kérdéseivel,20 a holokauszt emlékezetének szatirikus ábrázolásával az amerikai irodalomban 2000 után,21 az amerikai holokauszt-regények és a Kelet-Közép-Európában írt kortárs Shoa-regények közötti különbségek és hasonlóságok elemzésével,22 valamint a Pharrajimos – a roma holokauszt – emlékezetével.23

A lapszám bemutatója24 során Földes Györgyi, a Helikon főszerkesztője arra kérte Jablonczayt, hogy jellemezze a transznacionalizmus és a transzkulturalizmus közötti különbségeket, és magyarázza el, miért nyúlt a transzkulturalizmus fogalmához az emlékezettudományok kontextusában. Jablonczay válaszában megfogalmazta, hogy a transzkulturalizmus és a transznacionalizmus kétségtelenül szinonim fogalmak, de a transzkulturalizmus szerinte egy tágabb terminus, amely a transznacionalizmus fogalmát is magába foglalja. A magyar emlékezetkutatás kontextusában mérföldkőnek nevezte a Zombory Máté és Szász Anna Lujza által szerkesztett 2014-es Transznacionális politika és a holokauszt emlékezettörténete25 című kötetet. Rámutatott azonban, hogy a szóban forgó könyvben a transznacionalizmus gondolatával összhangban a hangsúly az emlékezettudományok politikai dimenzióján van, míg Jablonczay az irodalmi és kulturális tanulmányokra helyezte a hangsúlyt. Továbbá, ahogy a Helikon e számát nyitó Jablonczay-tanulmányban olvashatjuk:

A transznacionalizmus és a transzkulturalizmus közötti különbségekre vonatkozó kérdésre a már említett Németh Zoltán is válaszolt, a nyitrai kötetek szerkesztője. A Balázs Imre József által készített interjúban, amely a Korunk folyóiratban jelent meg, Az irodalom transznacionális hálózatai című tematikus számban azt nyilatkozta, hogy a transzkulturalizmus fogalmát tágabbnak tartja, mint a transznacionalizmusét.28 Sőt, témánk szempontjából nagyon érdekes megfigyelést tett arra vonatkozóan, hogy a transznacionalizmus és a transzkulturalizmus fogalmát másként értelmezik a nyugati és másként a közép-európai diskurzusban:

Említést kell tenni még egy fontos vállalkozásról, amely, ha némi fenntartással is, de illeszkedik a magyar transzkulturális diskurzusba. A Szlovák Tudományos Akadémiánál affiliált World Literature Studies című folyóirat 2022-ben tematikus számot jelentetett meg a transzkulturalizmusról és a kelet-közép-európai irodalomtörténeti narratívákról, Görözdi Judit, Németh Zoltán és e sorok írójának a szerkesztésében (World Literature Studies, 2022/3). A lap két tanulmányt tartalmaz a magyar irodalomról a transzkulturalizmus kontextusában, amelyek közül Németh Zoltán The transcultural levels of minority literary history writing: Hungarian literature in Slovakia33 című írására szeretnénk felhívni a figyelmet. Németh írása ugyanis annak a bizonyítéka, hogy a transzkulturalizmus mint módszertani kategória sikerrel alkalmazható a kisebbségi irodalmak vizsgálatára. Ebben a tanulmányban megfogalmazott reflexiói a kisebbségi irodalom fogalmára vonatkoznak, amelyet Németh az irodalomtörténet felé irányuló egyfajta „provokációként” értelmez, valamint arra a kérdésre, hogy a szlovákiai magyar irodalom milyen helyet foglal el a magyar és a szlovák irodalomtörténetekben. A transzkulturális elméleti alapokra támaszkodva, Németh továbbá „a transzkulturalitás különböző szintjeit” írja le a szlovákiai magyar szerzők műveiben, olyan kérdésekre összpontosítva, mint a „transzkulturális szerzői identitás”, a „transzkulturális szöveggépezet”, a „transzkulturális gyakorlatok társadalmi kontextusokban”, valamint a „transzkulturális irányok és hiányosságok az irodalmi recepcióban”.34

Bár a transzkulturalizmus módszertani eszközeinek alkalmazása a kisebbségi irodalmak tanulmányozására nem tekinthető sajátosan magyarnak, a nyugati irodalmi diskurzusban kevés megfelelője van, és mint ilyen, különösen figyelemre méltónak kell tekinteni. Annál is inkább, mert a határon túli magyar szerzők műveit más magyar irodalomtudósok is transzkulturális kontextusba helyezik, például Ladányi István, a vajdasági magyar irodalom kutatója,35 vagy Vincze Ferenc36 és Balázs Imre József,37 akik többek között az erdélyi magyar irodalommal foglalkoznak.

Végezetül érdemes utalni legalább néhány olyan magyar nyelvű irodalomtudósra és publikációikra, akik, illetve amelyek közvetlenül kapcsolódnak a transzkulturalizmus elméleti diskurzusához, de a fent említettekkel ellentétben nem egy projektből születtek, és nem kerültek be a folyóiratok transzkulturális tematikus számaiba. Elsősorban Toldi Éva tanulmányai és konferencia-előadásai érdemelnek figyelmet, amelyekben a szerző gyakran utal a transzkulturalizmus által felvetett kérdésekre. Toldi Éva főleg a németül alkotó transznyelvű írókra és a vajdasági többkultúrájú irodalomra irányítja figyelmét, valamint a transzkulturális identitás kérdését vizsgálja.38

Mellé helyezhető Dánél Mónika, aki nemcsak magyar, hanem angol és német nyelvű tanulmányokban is közvetíti és értelmezi a magyar transzkulturális irodalom jellegzetességeit a nemzetközi irodalomtudományi szakma felé,39 emellett a transzkulturalizmus és a filmművészet kapcsolatának kérdéseivel is foglalkozik.40

Figyelemre méltók továbbá Claudia Tatasciore írásai a transznyelvű, magyar nyelvi háttérrel rendelkező írókról, és különösen a Terézia Mora német nyelvű írónő munkásságának nyelvi aspektusairól szóló monográfiája,41 valamint Földes Györgyi tanulmányai, aki a (női) avantgárd irodalmat transznacionális és transzkulturális szempontból értelmező számos dolgozat szerzője.42

A transzkulturális módszertani gondolkodásra támaszkodó magyar tanulmányok és tudományos munkák elemzése alapján azt a következtetést lehet levonni, hogy a magyar transzkulturális tanulmányok egy részében szinte általánosnak tűnik a transzkulturalizmus és a transznacionalizmus fogalmak felcserélhető használata, és olykor e fogalmak reflektálatlanul való egyenlővé tétele a multikulturalizmussal és az interkulturalizmussal. Ez arra enged következtetni, hogy a magyar transzkulturalizmus-kutatás kétségtelen intenzitása ellenére a transzkulturalizmus fogalma a magyar irodalomtudományi diskurzusban még mindig újnak számít, tehát státusza meghatározatlan, a jelenség intuitívan definiált. Ez az állítás annak ellenére is tartható, hogy például a nyitrai kutatócsoport vezetője, Németh Zoltán már 2018-ban, a nyitrai projekt első tanulmányában Wolfgang Welsch, Mari Peepre-Bordessa és Elisabeth Mårald nyomán élesen elkülönítette mindhárom fogalom használhatósági területét: a transzkulturális, multikulturális és interkulturális írásmódokat.43

Végül fontos azt is hangsúlyozni, hogy nem kizárólag a transzkulturalizmus és a transznacionalizmus, valamint a multikulturalizmus és az interkulturalizmus fogalmait használják a transzkulturális tanulmányok keretében. Mindenképpen külön figyelmet érdemel a transznyelvűség terminusa, amellyel a jelen munka későbbi részében részletesen fogunk foglalkozni.