Előszó

A fogalom első tagja, vagyis a „transz” a magyar át-, keresztül-, túl- előtagok megfelelője, s egyrészt a határhelyzetre, másrészt az átkelés aktusára utal. A fogalom második tagja, a „kulturalizmus” tágabb értelemben az úgynevezett cultural studies-ra vonatkozik, vagyis magyar megnevezéssel a kritikai kultúrakutatásra, szűkebb értelemben pedig a kulturális identitásra, amelyet a következőképpen definiálunk:

A transzkulturalizmus (az oktatással összefüggésben) két lengyel kutatója – Jerzy Nikitorowicz és Marta Guziuk-Tkacz – a fogalom használatának további három területét különíti el. Elsőként – a fogalom etimológiai megközelítéséből kiindulva – a transzkulturalizmus úgy jelenik meg mint:

Harmadszor a transzkulturalizmust a kulturális határok folyamatos átlépésének és új, hibrid szerkezetű kulturális minőségek létrejöttének folyamataként írják le. E megközelítés szerint a kortárs kultúrák, értékek és életstílusok egymásba hatolnak, keverednek és hibridizálódnak, ezért sem homogénnek, sem egyértelműen elkülöníthetőnek nem tekinthetők. A transzkulturalizmus ebben az értelemben két vagy több eltérő kulturális pólus közötti dinamikus kölcsönhatásként jelenik meg mind mikro-, mind makrotársadalmi dimenziókban, továbbá a kulturális identitások transznacionális térben zajló kialakulásának folyamataként is értelmezhető.7

A transzkulturalizmus fenti definíciói többek között Clifford Geertz,8 Ralph L. Holloway,9 Maciej Falski,10 Heinz Antor11 megállapításaira hivatkoznak, de mindenekelőtt közvetlenül utalnak Wolfgang Welsch meghatározására. Johann Gottfried Herdernek a különálló kultúrák hagyományos koncepciójával ellentétben Welsch a sokféleség jegyében szakítást javasol az „idegen” és a „megszokott” kategóriáiban való gondolkodással, ez ugyanis – véleménye szerint – jellemzőbb a mai társadalmakra. A német filozófus azt a nézetet képviseli, hogy a globalizációs és a bevándorlási folyamatok eredményeként egy sajátos kulturális infiltráció jött létre, amely következtében új, hibrid kulturális formákkal találkozhatunk.12 Ezért is – állítja Arjun Appadurai – manapság a kultúrákat szabálytalan, határtalan és struktúra nélküli konstrukcióknak kell tekinteni.13 „Senki sem kérdőjelezheti meg a hosszú hagyományok, a megszakítatlan lokalitás, a nemzeti nyelvek és a kulturális földrajzok kitartó létezését” – írja Edward Said, viszont gondolatmenetét úgy folytatja, hogy a félelemtől és az előítéletektől eltekintve nincs semmi okunk ragaszkodni ahhoz, hogy „különálló és megkülönböztetett jelenségekről legyen szó, mintha ez lenne az emberi lét egyetlen célja.”14

A transzkulturalizmus ebben a könyvben olyan, magyar kulturális háttérrel rendelkező szerzők műveinek tanulmányozásának módszertani kiindulópontjaként szolgál, akik számára az a tény, hogy az életük bizonyos pontján több kultúrának voltak kitéve, irodalmilag termékenynek bizonyult. Ebben a kötetben az úgynevezett transzkulturális írók olyan szerzőkként jelennek meg, akiknek a művei nem sorolhatók be egyértelműen egyetlen nemzeti irodalomba sem.

Mindannyian egyfajta felfüggesztésként, átmeneti pozícióként működnek legalább két, de akár több nemzet, nyelv és kultúra között. Műveik olyan narratívák, amelyek átlépik a kultúrák és az irodalmi konvenciók határait, és mint ilyenek elkerülik az egyszerű definíciókat, leírásokat és elemzéseket. Ez a körülmény okozhatja a munkásságuk marginalizálását, sőt bagatellizálását. Egzotikusságuk egyrészt irodalmilag vonzó lehet, és a kiadói piacok szempontjából attraktív, másrészt viszont – mivel nem sorolhatók egyik nemzeti irodalomhoz sem – gyakran kezelik őket csupán érdekességként, és marginalizálják az irodalomtudományi és irodalomkritikai vitákban.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a transzkulturális írókat az irodalomtudomány észre sem veszi. Műveik egyre több nyelvű tudományos és irodalomkritikai publikáció tárgyát képezik.15 Néhány kivételtől eltekintve ezek túlnyomó többsége azonban inkább egyes szerzők munkáival foglalkozik.16 Egy olyan összefoglalás ugyanakkor hiányzik, amely átfogóan szemlélné a kérdéses témát. Ez a könyv ezt a hiányt kívánja pótolni. Ezáltal sok tekintetben egy sorba helyezhető azokkal a – főleg a nyugati irodalomtudományban, többek között az olasz, német, francia és angol nyelvű kutatóközpontokban már évek óta készülő – tanulmányokkal, disszertációkkal és különféle írásokkal, amelyek italofón, anglofón, frankofón stb. szerzők munkáit vizsgálják.17 Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy a legtöbb ilyen jellegű írás (mint például a 17. lábjegyzetben felsorolt publikációk) a transzkulturális írók munkásságát az általuk használt nyelv szempontjából vizsgálja, míg ebben a kötetben a vizsgált művek közös pontja nem az a nyelv, amelyen íródtak, hanem a szerzők kulturális háttere. Különböző, de főként pusztán gyakorlati okokból (mint például a több idegen nyelv ismeretének követelménye) ez a fajta megközelítés kevésbé elterjedt a transzkulturális kutatásokban. Ennek hasznossága azonban vitathatatlannak tűnik. Lehetőséget ad ugyanis arra, hogy megismerjük a (jelen esetben magyar) szerzői identitás új nyelvi valóságba való átültetésének mechanizmusait, amelyek – és ez fontos tapasztalat – nem ritkán a szerzők reflektált szándékaitól függetlenül történnek. A transzkulturális irodalom ilyen „identitási” keretezése tehát az értékek, a kategóriák egyfajta megfordítását, valamint a vizsgált kérdés másik oldalról történő megközelítését jelenti. Jelesül azt, hogy ez a könyv nem a hegemón világnyelv(ek)re koncentrál, hanem a többnyire kevésbé vizsgált magyar identitást (a „gyengébb” szempontot) teszi meg a vizsgálat tárgyául. Ez számos kérdés felvetését teszi lehetővé, többek között azt, hogy:

A kötet hét fejezetből áll. Az első, elméleti fejezet a transzkulturalizmus kérdésével foglalkozik – körüljárja a fogalom eredetét, kérdéseket vet fel a transzkulturális metodológia hasznosságáról az irodalmi művek tanulmányozásának szempontjából, valamint bemutatja a transzkulturális kutatás helyzetét a magyar irodalomtudományban.

Az ezt követő öt fejezet analitikus jellegű, és a magyar származású transzkulturális szerzők válogatott műveit elemzi. A munka ezen része tematikai szempontok szerint csoportosítja a szövegeket, a magyar származású transzkulturális alkotók által leggyakrabban érintett témák és motívumok, a mobilitás kérdése, az emlékezet és a posztemlékezet problémája, a nyelv kérdése, az evés és nem evés motívuma, valamint műfaji szempontok, a transzkulturális populáris irodalom és a transzkulturális bestsellerek kérdése mentén.

A hetedik fejezet, amely a munka fő részét zárja le, a transzkulturális szerzők kanonizációs lehetőségeivel foglalkozik.

Az elemzendő anyag kortárs prózai művekből áll, amelyek túlnyomó többsége a 21. században jelent meg. Kivételt csupán két mű – Edith Bruck Ki téged így szeret (1959) című memoárja, valamint Tibor Fisher A béka segge alatt (1992) című prózája – képez, amelyek még a 20. században jelentek meg.

Az elemzésre szánt művek kiválasztásának elsődleges szempontja a szerzőjük magyar kulturális háttere volt. Ezek közé tartoznak azok az írók, akik:

Nyelvi szempontból az elemzett művek szerzői három csoportba sorolhatók: