A regényvilágot egy Budapesten élő egyetemista egyes szám harmadik személyű elbeszélése teremti meg. Gyuri nem a „megfelelő” társadalmi osztályból származik, ami nem könnyíti meg az életét a sztálinista Magyarországon, de azért különösen nem is hátráltatja, hiszen elég jó kosárlabdázó. Élete nagyrészt az edzések körül forog, időnként pedig versenyekre utazik el, ahol az a dolga, hogy az éppen aktuális taktika szerint játsszon, és győzelemre vagy vereségre vezesse a csapatot. Gyuri nem látja a jövőjét Magyarországon, és minden cselekedetét az ideiglenesség jellemzi. Ezért a körülmények ellenére meglehetősen lazán, sőt olykor nyílt semmibevételével közelít az élethez, ami többek között az Andrássy út 60. szám alatti ÁVO-székházba juttatja.

A regényben elmesélt történet a magyar történelem rendkívül drámai időszakában játszódik, olyan eseményekre és időszakokra kitérve, mint Budapest 1944-es ostroma, a málenkij robot, a Rákosi-korszak, a koncepciós perek, valamint az 1956-os forradalom. A cselekmény során bemutatott megrendítő történetek ellenére Fischer könyvében nem a tragédia, hanem az irónia az uralkodó esztétikai kategória. A regény anekdotákkal teli történeteket mesél látszólag gondtalan fiatalokról, akik valójában nehéz időszakokban élnek. Az irónia főként az 1950-es és 1960-as évek valóságának abszurditásaira irányul. Időnként azonban a magyar történelem olyan mozzanatai is ironikusan, sőt humorosan kerülnek bemutatásra, amelyekről csak „komolyan” szokás beszélni. Egészen különös, sőt, megdöbbentő például az a Budapest ostromát leíró passzus, amelyben a nők szovjet katonák általi megerőszakolását a következő mondat foglalja össze: „Aznap Gyuri nagyon örült, hogy neki nincs vaginája.”2

Az irónia éle a cselekmény előrehaladtával azért egyre tompább lesz, ami különösen jól látható a regény utolsó, 1956 októberi eseményeit bemutató fejezetének végén. Kezdetben Gyuri még a rá jellemző cinizmussal kommentálja a körülötte egyre dinamikusabban alakuló valóságot. Egyértelműen szkeptikus a változásokkal szemben, és nem hiszi, hogy bármilyen ellenzéki akció bármit is megváltoztathatna:

Zsuzsa Bánk regényéhez hasonlóan Fischer A béka segge alatt-ja is a „megkérdőjelezett vagy látszólagos szubjektivitás narratívájának emlékezeti mátrixába” illeszkedik. Fischer főszereplője önkéntelenül sodródik bele a történelembe, nincs ráhatása a menetére, hiszen az rajta kívül, bár nem az ő részvétele nélkül zajlik. Így szinte semmilyen kauzalitása nincs, és ha részt vesz is az egyes eseményekben, az nem az ő kezdeményezésére, sőt néha akarata ellenére történik.

A távolságtartás egy olyan történelemtől, amely „mindennek és mindenkinek ellenére” folytatódik, Fischer ironikus poétikájában reprezentálódik. A szerző mintha azt mondaná, hogy ebben a helyzetben nem marad más hátra, mint nevetni az egészen, semmit sem szabad komolyan venni, bár ez persze „könnyeken átívelő nevetés”, amit végső soron inkább a tehetetlenség kifejezéseként kellene olvasni.

Az irónia poétikája, amelyet Fischer A béka segge alatt című regényében alkalmaz, feltételezhetően nem túl gyakori stratégia a magyar történelem olyan drámai eseményeinek elbeszélésében, mint amilyen az 1956-os forradalom volt. Mégis Kinga Piotrowiak-Junkiert a fent idézett tanulmányában az iróniát az 1956-os forradalomról való írás egyik stratégiájaként említi a magyar irodalomban. Példaként Örkény István munkásságára utal, olyan szövegekre, amelyek „a műfaji szinkretizmus útját választják, átlépik a formai kereteket és eredeti módon dolgozzák fel a témát”.5 Az eredetiséget a lengyel irodalomtudós a „humoros és groteszk háttérre” való hivatkozásként értelmezi, ami Örkény 1956-os felkelésről készített feljegyzéseiben – Noteszlapok, 1956 – tükröződik. E megállapítások fényében tehát Fischer műve nem az egyetlen irodalmi példája az 1956-os októberi forradalom ábrázolásában az irónia poétikájának alkalmazására, bár e stratégia megvalósításának módja kétségtelenül eltérő a két író esetében. Egyfelől különbözik az irónia mértéke (Fischer művében ez jóval erőteljesebb), másfelől mások a célok: Örkény a valóság leírására alkalmazott jól ismert módszerrel kívánja hűen visszaadni azt, amit a forradalom során tapasztalt, míg Fischer nagyobb távolságból közelít, ráadásul nem is a saját, hanem az apja történetét meséli el,6 felhívja a figyelmet az ötvenes-hatvanas évek magyar valóságának abszurditásaira, és kineveti azokat, hogy ne kelljen rajta sírni.

Az elemzés anyaga két regényből állt – Zsuzsa Bánk Az úszójából és Tibor Fischer A béka segge alatt című regényéből. Mindkét szöveg cselekménye az 1956-os októberi eseményekre épül, bár míg Fischer könyvének cselekménye közvetlenül kapcsolódik a történelmi eseményekhez (Budapesten játszódik és az 1944 és 1956 közötti időszakot öleli fel, amelynek csúcspontja a magyar forradalom), addig Bánk regényében ez a kapcsolat inkább indirekt (a regény nem írja le a magyar forradalom lefolyását, de a cselekményben ábrázolt események az 1956-os események következményének tekinthetők).

Az elemzések során világossá vált, hogy mindkét mű a megkérdőjelzett vagy látszólagos szubjektivitás narratívájának emlékezeti mátrixába sorolható. Főhőseik passzív elszenvedői a történelemnek, nincs befolyásuk annak alakulására, önkéntelen résztvevői, nem pedig alkotói. Hazájuk történelmének egy meghatározó eseménye aktív részvételük nélkül zajlik le, ők maguk pedig a közömbösség attitűdjét mutatják, amelyet a cselekvésképtelenség érzése diktál.

Bánk történelemszemléletét az elemzett regény metaforikus jellegével kapcsolatban merülőperspektívaként jellemezhetjük. Szereplőit ugyanis a valóságtól való elszakadás jellemzi, hiszen az ellenségesnek és fenyegetőnek tűnik számukra. Mindegyik főszereplő más-más módon „menekül” előle, de közös bennük a vágy, hogy elnyomják a mindennapi valóságot, amelyet nem tudnak elviselni és amellyel nem akarnak szembenézni.

Fischer, bár végső soron Bánkhoz hasonló eredményt ért el – vagyis az 1956-os forradalmat nem szubjektív, történelmet teremtő aktusként, hanem a körülmények által kikényszerített, reaktív tevékenységként mutatta be, amelynek a magyarok elsősorban áldozatai voltak –, rendkívül eltérő narratív stratégiát alkalmazott. Ahhoz, hogy a magyar történelem egyik legnehezebb és legsötétebb pillanatában felnőtté váló fiatalok egy csoportját mutassa be, az irónia esztétikájához folyamodott. Ennek éle elsősorban az ötvenes-hatvanas évek valóságának abszurditásaira irányul, de magára a forradalomra is, amely Fischer leírásában nem egy kauzális szubjektivitás eredményeként, hősies magyarok felkeléseként jelenik meg, hanem – Gyuri szuggesztív szavaival élve: mint „a megemészthetetlen rendszer felöklendezett hányadéka”.7

Az 1956-os forradalom ábrázolásának két fő stratégiáját különíthetjük el a magyar irodalomban. Az elemzett, transzkulturális írók által írt két regény a 20. századi magyar történelem egyik kulcsfontosságú eseményének demitologizálására tett kísérleteként értelmezhető, s mint ilyenek, szemben állnak az alanyi narratíva emlékezeti mátrixába beilleszkedő elbeszélésekkel, amelyek a mártíromság jegyében a forradalmi eseményeket hősies felkelésként mutatják be. E stratégiák részletes feltérképezése, vizsgálata azonban meghaladja ennek a kutatásnak a kereteit.