Az egyik olyan transzkulturális jellegű mű, amelyben az étel motívuma többször is megjelenik, és ez a cselekmény szempontjából minden alkalommal fontos üzenettel társul, az előző fejezetben már tárgyalt Melinda Nadj Abonji Galambok röppennek föl1 című prózája. A regény a Kocsis család sorsát meséli el, amely a Vajdaságból való távozás után kezd új életet egy svájci városban. A születési hely elhagyása különösen nehéz Ildikó számára, aki képtelen megtalálni magát az új valóságban és megteremteni az identitását az új körülmények között. A Svájcban élő Kocsisék nem túl gyakran, de rendszeresen járnak vissza a születési helyükre, leginkább a családi ünnepek alkalmából. Mindazonáltal, alkalomtól függetlenül, a vajdasági utazások mindig a múltba való visszatérések, amelyeknek fontos részét a Svájcban nem elérhető ízek alkotják. Ezeknek az ízeknek az újrafelfedezése emlékeket idéz fel a szereplőkben és fontos szerepet játszik magyar identitásuk fenntartásában. Az elfelejtett ízek egyike a Traubisoda nevű ital, amelyet mind Ildikó, mind a testvére különösen kedvel:

 

 

A Traubisoda nevű üdítő az idézett szövegben időgépként működik. A „varázsital” íze visszaviszi Ildikót és a testvérét egy letűnt múltba, emlékezteti őket gyermekkorukra, amely visszatekintve kizárólag idilli jelleget ölt. A fenti leírás által szemléltetett jelenséget az antropológiában „íznosztalgiának” (gustatory nostalgia) nevezik, vagyis egy olyan nosztalgiának, amely az ételekkel, az elveszett és nehezen reprodukálható ízekkel kapcsolatos.3 Jon D. Holtzman az emlékezet és az étel összefüggéseiről szóló híres tanulmányában4 ebben a kontextusban többek között a Mark Winegardner által szerkesztett We Are What We Ate: 24 Memories of Food5 [Az vagyunk, amit ettünk: 24 emlék az ételekről] című kötetre hivatkozik, amely többnyire amerikai írók családi történeteikről szóló beszámolóit tartalmazza az ételeket középpontba állítva, valamint Mary Frances Kennedy Fischer klasszikusát, The Gastronomical Me6 [A gasztronómiai én] című művét is említi e műfaj legismertebb darabjaként.7 Magyar párhuzamként említhető George Lang, a magyar származású neves amerikai étteremtulajdonos, aki Nobody Knows the Truffles I’ve Seen8 [Senki nem ismeri a szarvasgombát, amit láttam] című emlékirataiban leírja magyarországi gyermekkorának az ízeit: a mandarint, a sült gesztenyét, a főtt marhahúst és a csontvelőt.9 Az édesanyja konyhájából származó ízek azok, amelyek a legjobban megmaradtak az emlékezetében, ellentétben az összes többi drámai eseménnyel, amelyekben akkoriban részesült (szeretteit koncentrációs táborokba küldték, neki magának pedig csodával határos módon sikerült elmenekülnie Magyarországról, miután Budapestet „felszabadították” a szovjetek). Mint Mattias Strand megjegyzi, Lang későbbi könyve a New York-i étkezési és szórakoztatóipar világában úgy értelmezhető, hogy „az éhezés és a halál kísértő emlékeit finom étkezési bőséggel fojtotta el.”10

 

 

A menü tartalma mellett a helyi folklór része az ételek mennyisége is. Jó példa erre Valéria és Nándor esküvője, amely során számtalan étel került kiszolgálásra, megdöbbenést kelt a Svájcban lakó lányok körében:

 

 

Érdekes módon a közös étkezéshez kapcsolódó rituálékat a szereplők Svájcban is rekonstruálják. Kocsisék édesanyájának ötvenedik születésnapját egy tóparti halétteremben ünneplik, ahová az apa meghívja a család legközelebbi Svájcban élő barátait – főleg magyarokat. A kiadós, alkohollal locsolt étkezéshez magyar zene társul, amelyet hegedűsök játszanak élőben, tánc, nosztalgiázás, beszélgetés a politikáról és a háborúról. Mindez azt az illúziót kelti, hogy újra a hazájukban vannak:

 

 

A családi ünnepségek, amelyeknek szerves részét képezik a bőséges, többfogásos étkezések, nemcsak az elveszett hazára való emlékezés lehetőségét biztosítják, hanem az identitás megőrzésének funkcióját is betöltik. Összehozzák a magyarokat, akik ily módon ápolják magyarságukat. Nemcsak Melinda Nadj Abonji regényében tölt be ilyen szerepet az étkezés, hanem Charlotte Mendelson már említett Törtmagyar16 (eredetiben: Almost English)17 című regényében is, ahol kísértetiesen hasonló ételleírással találkozhatunk:

 

 

A fenti részlet a főszereplő nagymamájának születésnapi ünnepségét írja le. Rózsi Londonban él a testvéreivel, akikkel 1956 után vándorolt ki Magyarországról. Az étel, a közös étkezés fontos része a szereplők életének, akik számára a konyha olyan biztonságos térként jelenik meg, amely nonverbális módon köti őket össze az elveszett hazával.