A drámai történet megismerése nyilvánvalóan sokkolja az újságírót, ugyanakkor felkelti a szakmai kíváncsiságát. Évekig tartó nyomozásba kezd, amelynek célja a cikkben említett esemény felderítése. Batthyany kezdetben úgy kezeli ezt a magánnyomozást, mint minden más kutatást, amelyet újságírói munkája során végzett. Az első, aki kétségeket ébreszt benne ezzel kapcsolatban, egy német író ismerőse. Maxim Biller megkérdezi tőle, mi köze van egyáltalán a cikkben tárgyalt történethez, és miért szenteli neki az idejét. Később ez a kérdés, amelynek a fontoságát a mű címe ki is emeli, többször megismétlődik a cselekmény során. Az elején Batthyany még úgy érzi, hogy őt személyesen nem érinti a dolog, és csak kíváncsiságból foglalkozik vele. Idővel azonban rájön, hogy ez nem teljesen igaz, mivel a több mint fél évszázaddal ezelőtt történtek közelebb állnak hozzá, mint gondolta.

A nyomozással párhuzamosan elkezd heti rendszerességgel találkozni egy pszichoanalitikussal, hogy kiderítse, „[…] mit őriz a múltból a csontjaiban.”4 A nyomozás, akárcsak a pszichoterápia, évekig tart, és lassan elvezeti őt a Margit néni palotájában történtekhez, de ami sokkal fontosabb, lehetőséget ad neki arra is, hogy saját magáról tudja meg az igazságot. Az emlékezés és a történtek kimondása, elmesélése döntő hatással van a trauma feldolgozásának a folyamatára. A traumát először meg kell szelídíteni, vagyis beépíteni a saját tapasztalatunkba, és olyan nyelvet találni, amely lehetővé teszi annak elmondását.5 A történetmesélésnek a hatása terápiás jellegű, amivel az elemzett mű főhőse is teljesen tisztában van. Az évekkel ezelőtti rejtély megfejtésének, a történet rekonstruálásának és elmondásának az a célja, hogy Batthyany szembenézzen a jelennel, amellyel több ok miatt küszködnie kell.

Látszólag kevésbé jelentős, de valójában a regény kulcsfontosságú szála a főszereplő kapcsolata az édesapjával. Amikor Batthyany nyomozásba kezd, az édesapja – aki nagyon jól ismerte Margit nénit – az első, akihez fordul a hatvan évvel korábbi történések tisztázása érdekében. Egyszerű és gyors válaszokat vár, cserébe viszont kap egy naplót, amelyet a nagymamája, Maritta írt idős korában. A benne olvasottak elviszik őt Magyarországra, Ausztriába, Szibériába és Argentínába. A Batthyany által meglátogatott helyeket a memoriális terminológiával kapcsolatosan az emlékezet hiány- vagy nem-helyeinek nevezhetjük. A kifejezést Claude Lanzmann alkotta meg, az 1985-ös, hírhedtté vált Shoa című film rendezője. Egy 1986-os interjúban, filmje koncepciójáról beszélve, megemlítette azokat az elhagyatott, múzeummá nem alakított koncentrációs és haláltábor-területeket, amelyekről az 1970-es években Lengyelországban forgatott. Pierre Nora terminusával, az „emlékezet helyeivel”6 ellentétben az emlékezet nem-helyeinek (non-lieux de mémoire) nevezte ezeket, olyan helyekre utalva, amelyekre nem vonatkoznak megemlékezési eljárások, mert kollektív amnézián mentek keresztül. Az ilyen „nem-helyek” emlékét csak egy „beavatott” személy tudja helyreállítani, vagyis „az, aki tudja”.7

Szibériai útjára – Feri nagypapa nyomdokain – elkíséri őt az édesapja, akivel meglehetősen bonyolult a kapcsolata. A pszichoanalitikussal folytatott beszélgetés során magát és az apját két, a hűtőszekrényre erősített, lekerekített mágneshez hasonlítja:

A posztemlékezeti szövegekben gyakran találkozunk „valaki más poggyászának” a metaforájával: ez egyfajta „nem saját”, öröklött dologként értendő, amit azonban cipelni kell. A lehetséges reakció és az ennek nyomán kialakított pozíció kettős lehet: vagy az „emlékezet őrzője” szerepének felvállalása, aki mindent elkövet annak érdekében, hogy megmentse a múltat a feledéstől; vagy éppen ellenkezőleg, az „idegen poggyász” átvételének megtagadása, annak elutasítása és a múlttól érintetlen saját élet felépítésének kísérlete.11 Míg Mirta az első stratégiát alkalmazza, a Batthyany által kifejtett kételyeket úgy kell felfogni, mint az elhatárolódásra tett kísérleteket, amelyek egyet nem értést fejeznek ki a kínos múlt elfogadásával szemben, és azt a vágyat szimbolizálják, hogy saját, a múlttól érintetlen életet teremtsen. Paradox módon ennek a posztemlékezeti eljárásnak kimondatlan, ugyanakkor legfontosabb vágya a felejtés.