Pályi szövege 1996-ban, tehát harminc éve jelent meg. Azóta nyilván változott a helyzet, 1956 témájának szentelt fontos művek egész sora látott napvilágot. Többek között Papp András és Térey János 2006-ban bemutatott és tíz évvel később, 2016-ban megjelent Kazamaták című kortárs drámáját tartják olyan irodalmi alkotásnak, amely jelentősen hozzájárult 1956 traumájának feldolgozásához.12 Időközben megünnepelték a forradalom ötvenedik és hatvanadik évfordulóját is, ami különböző színvonalú szövegek özönét eredményezte.13 Kockázatos lenne tehát ma azt állítani, hogy 1956 eseményei szépirodalmi szempontból még mindig feldolgozatlanok lennének a magyarok számára. Az viszont kétségtelen, hogy közvetlenül 1989 után – az 1990-es években és a 21. század elején, azaz az elemzett regények megjelenésekor (1992, 2002) – ez az állítás jogos volt. Ezért a jelen szövegben elemzett művek tekintetében Pályi érvelése helyesnek tekinthető. Amennyiben viszont ezt a gondolatmenetet érvényesnek tekintjük, úgy annak vizsgálata, hogy milyen képet alkotnak meg az 1956-os forradalomról a magyar kulturális háttérrel rendelkező, transznyelvű szerzők által írt művek, még érdekesebbé válik. Több okból is úgy tűnik ugyanis, hogy nézőpontjuk némileg külsődleges a bemutatott eseményekhez képest, és független a Pályi által leírt, 1956-os magyarországi emlékezetformálási folyamatoktól.

Először is, habár mindkét könyv vitathatatlanul a magyar irodalom része, egyiket sem Magyarországon adták ki, és egyik sem magyar nyelvű. Másodszor, mindkettő már a rendszerváltás utáni években – 1992-ben, illetve 2002-ben – íródott, vagyis többé-kevésbé fél évszázaddal a leírt események után. A cselekmény és a könyv megírása közötti időbeli távolság tehát jelentősnek tekinthető mindkét esetben. Végül, harmadszor, egyik szerző sem tartozik ahhoz a generációhoz, amelyet személyesen érintett az 1956-os felkelés traumája. A magyar forradalom ábrázolásának módja ezért inkább az utóemlékezet (vagy más szóval a posztemlékezet) kategóriájába tartozik. Ráadásul mindkét könyv szerzője már Magyarországon kívül született és nőtt fel, olyan emigránsok vagy menekültek gyermekeiként, akik 1956 után hagyták el Magyarországot. A magyar forradalomról alkotott képük tehát a távolról nézés eredménye, mind földrajzi értelemben, azaz kilométerekben kifejezve, mind pedig az időbeli dimenziót tekintve.

Ugyanakkor mindkét szerző hatással volt az 1956-os magyar forradalomról szóló kortárs diskurzusra. Mindkét regény igen kedvező fogadtatásban részesült – mind nemzetközi, mind magyarországi viszonylatban–, és mindkettőnek jelentős volt a recepciója. Fischer regénye Betty Trask-díjat kapott, és (mint debütáló regény) felkerült a Man Booker-díj rövid listájára. Bánk több rangos irodalmi díjat is elnyert, köztük a 2002-es Aspekte-Literaturpreiset, a legjobb német nyelvű első regény szerzőjének járó elismerést, valamint a 2004-es Adelbert von Chamisso-díjat. Magyarországon sem maradt észrevétlen a két könyv. Mindkettőt gyorsan lefordították magyarra – Fischer regénye 1994-ben Bárt István, Bánk Az úszója pedig 2003-ban Szalay Mátyás fordításában jelent meg. Sőt, Fischer regénye még A magyar irodalom történeteiben is helyet kapott. Szegedy-Maszák Mihály egy egész fejezetet szentelt az angol nyelven író szerző tevékenységének, munkásságát (és más külföldön élő, magyar származású írókét) – talán kissé szerencsétlenül – a magyar irodalom története szempontjából „függelék”-nek minősítve.14 Mindkét kötet recepciója lehetővé teszi azt az állítást, hogy olyan művekről van szó, amelyek megjelenése az egyes olvasók 1956-os forradalommal kapcsolatos ismereteinek bővítésére és azok tudatosítására alkalmas. Továbbá, Ann Rigney-nek a fentiekben tárgyalt megállapításaira hivatkozva, azt is kijelenthetjük, hogy mindkettő katalizátorként működik 1956 emlékének a közbeszédbe, a diszkurzív térbe való beágyazódási folyamatában, és egyben hozzájárul a magyar forradalom transznacionális emlékezetének előállításához.

Jelen fejezet átfogó célja annak elemzése, hogy milyen képet nyújt az 1956-os forradalomról a két kiválasztott regény, és ez milyen hatással van ennek a történelmi jelentőségű eseménynek az emlékezetére. Ezekre a kérdésekre keresve a választ érdemes Stefan Chwin koncepciójára hivatkozni, aki a lengyel emlékezet kontextusában azon gondolkodik, hogy mitől válnak bizonyos események a jelenlegi (lengyel) emlékezet szerves részévé, míg mások kikerülnek belőle, kimaradnak, elfelejtődnek. A lengyel író és irodalomtudós szerint „[…] az emlékezetnek különböző szitái vannak, amelyek kiszűrik azt, amire érdemes emlékezni, abból, amire nem érdemes.”15 Felsorolja a családi, szomszédsági, generációs, osztály-, neveltetési, méltósági, politikai, vallási, erkölcsi, etnikai, valamint genderbeli szitákat, és arra a következtetésre jut, hogy ezek sokfélesége lehetetlenné teszi a lengyel emlékezés és nem emlékezés egységes mechanizmusáról való beszédet.16 Ugyanakkor nagyon érdekes tézist fogalmaz meg, amely arra a tényre vezethető vissza, hogy a lengyel kultúra kulcskérdése két különbözőképpen aktualizált történetfilozófiai emlékezeti mátrix egymás mellé állítása. Az egyik „az alanyi narratíva emlékezeti mátrixa” (pamięciowa matryca narracji podmiotowej), a másik pedig „a megkérdőjelzett vagy látszólagos szubjektivitás narratívájának emlékezeti mátrixa” (pamięciowa matryca narracji podważonej czy pozornej podmiotowości).17

Az alanyi narratíva emlékezeti mátrixa hangsúlyozza, hogy a lengyelek mindig (vagy szinte mindig) a lengyel történelem alakítói voltak és a történelemmel kapcsolatos egyéni és kollektív kauzalitást helyezi előtérbe. Még a Lengyelországot sújtó katasztrófák traumatikus tudatosítása sem változtatja meg az emlékezés alapvető irányát, mert eszerint minden katasztrófa úgy jelenik meg, mint olyan esemény, amelyet rossz döntések és meggondolatlan lépések, tehát aktív, ok-okozati cselekvés határozott meg. A lengyel emlékezet első mátrixon alapuló, politikán felüli formája a szubjektív cselekvések kontinuumának gondolata, amelynek a lengyel történelem világos, koherens képét kell megalkotnia. Ez a formula a lengyel történelmet a harc, a munka és a mártíromság töretlen vonalaként jeleníti meg: olyan folyamatként, amelynek eredményei nem mindig felelnek meg az elvárásoknak, de amelynek alkotói mindig mi, lengyelek vagyunk.

Ugyanakkor létezik a lengyel sors emlékezete, amely a lengyel történelemből kizárja a kauzális szubjektivitás elemét. A megkérdőjelezett vagy látszólagos szubjektivitás narratívájának emlékezeti mátrixa azt hangsúlyozza, hogy a lengyelek nem voltak aktív alakítói, vagyis „szerzői” saját történelmüknek. Eszerint a felosztás utáni Lengyelország18 nem saját történelmének alanya volt, hanem mások tevékenységeinek a tárgya. E nézet szerint minden felkelés pusztán reaktív, a körülmények által kikényszerített válasz volt, és nem szubjektív, történelmet teremtő cselekedet. A felosztások idegen, erőszakos beavatkozások voltak egy cselekvésképtelen köztársasággal szemben, amely elvesztette a képességét, hogy saját sorsát irányítsa. A lengyelek sorsát közvetlenül és közvetetten mindig is mások határozták meg, és ez a jelenben is igaz.

Továbbá Chwin hangsúlyozza, hogy ez a két mátrix különleges szerepet játszik a lengyel emlékezet konstitúciójában. Ugyanis: