Kristóf 1935-ben született Csikvándon, egy nyugat-magyarországi településen. Huszonegy éves volt, amikor az 1956-os magyar forradalom leverése után illegálisan átlépte az osztrák határt. Rövid bécsi tartózkodás után férjével és gyermekével együtt Svájc francia nyelvterületén egy kis faluba került, ahol francia nyelvtudás hiányában egy gyárban volt kénytelen munkát vállalni. Csak sok évvel később kezdett el franciául tanulni. Azonban, mint többször hangsúlyozta, soha nem sajátította el olyan mértékben, ami kielégítőnek nevezne, még akkor sem, amikor írni kezdett rajta. A sajátos nyelvezetet és elbeszélést, amelyet A nagy füzetben használt, tehát hitelesnek ismerték el.

Hasonló stilisztikai és irodalmi eszközökkel találkozhatunk Az analfabétában is. A mű stílusa takarékos, sőt időnként aszketikus. Ez rögtön a könyv legelején megfigyelhető, amely a következő szavakkal kezdődik: „Olvasok. Mint valami betegség, olyan ez az egész.”5 Ez a két egyszerű, mindenféle díszítés nélküli mondat Kristof irodalmi stratégiájának egyik példája. Ugyanakkor szemantikai szempontból van bennük egyfajta disszonancia. Ha figyelembe vesszük a mű címét (Az analfabéta) meglepő lehet, hogy a szerző úgy döntött, ezekkel a szavakkal kezdi a prózáját. Az önéletrajzi ihletésű történet egyes szám első személyű elbeszélője ugyanis nemcsak azt állítja, hogy tud olvasni, hanem azt is, hogy az olvasás rabja. A könyv címéből ítélve az olvasó egy egykori analfabéta történetét várná, aki megtanult írni és olvasni. Kristof esetében azonban éppen az ellenkezőjével szembesülünk: egy írni-olvasni tudó ember mesél azokról az eseményekről, amelyek élete egy bizonyos pontján azt eredményezték, hogy elvesztette az írás-olvasás képességét.

A történet a főszereplő gyermekkorának leírásával kezdődik. Korai éveit szüleivel és két testvérével egy névtelen, a világ többi részétől elzárt településen tölti. A könyv első mondatában említett olvasás mindennapjainak szerves részét képezi. Olvas mindent és minden alkalommal. Ilyen módon „észrevétlenül és teljesen véletlenül” elkapja „az olvasás gyógyíthatatlan betegségét.”6 Apja tanár a helyi iskolában, amely a családi házukkal egy udvaron található. A négyéves kislányt a testvérével együtt „büntetésből” az apjuk óráira küldik az iskolába, amikor az anyjuk már nem tudja irányítani a két élénk gyermekét. Ennek eredményeként a kislány nagyon gyorsan tanul meg olvasni. Ez büszkeséggel tölti el a nagyapját, aki szívesen dicsekszik a szomszédok előtt briliáns unokájával:

A lány féktelen olvasási szenvedélye tehát a regényben másságának az első okaként jelenik meg, ráadásul ezt a másságot pejoratív módon érzékelik. A nagyapán kívül, aki elismeri a lány rendkívüli képességét, mások semmi pozitívumot nem találnak az olvasásban. Ez magára a gyermek főszereplőre is vonatkozik, még ha az ezzel kapcsolatos megjegyzései nem is nélkülözik az iróniát. A könyv legvégén ugyanis megjegyzi: „Nem is értem, hogyan tudtam […] olvasás nélkül élni.”9 Ezt akkor állapítja meg, amikor öt év elteltével „visszanyeri az olvasás képességét”, amitől a francia nyelvtudás hiánya miatt meg volt fosztva (ekkor Svájc francia nyelvterületén él, ahol a magyar irodalomhoz való hozzáférés nagyon korlátozott volt). Csak azután döbben rá, hogy mennyire fontos számára ez a tevékenység, hogy egy időre elveszítette az olvasás lehetőségét.

Éppúgy, mint maga Kristof, a szereplője is huszonegy évesen kerül a vasfüggöny túlsó oldalára. A végzetes döntést két év óta férjes asszonyként és egy kisbaba anyjaként hozza. Egyik napról a másikra otthagyja egész korábbi életét, nem figyelmeztetve előre az indulásának szándékáról sem a szüleit, sem a testvéreit. Nem visz magával szinte semmit, leendő gyermekének szükséges néhány dolgon és két szótáron kívül. A határátkelés önmagában is traumatikus és megrázó élmény volt, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy alig emlékszik valamire ebből az időszakból. Figyelemre méltó az is, ahogyan ez az információ bekerül az elbeszélés nyelvi terébe. A főszereplő egy újságcikket olvas egy tízéves gyermek haláláról, aki szüleivel együtt illegálisan kelt át a svájci zöldhatáron. Az első reakciója ugyanaz volt, „mint bármelyik svájcié”: egyszerre meglepődik és felháborodik: „»Hogyan mernek az emberek ilyen kalandokba bocsátkozni gyerekekkel? Ez a felelőtlenség elfogadhatatlan!«”10 – gondolja. Csak egy idő után döbben rá, hogy az újságban leírt történet nagyon hasonlít a sajátjához, amelyről szinte teljesen megfeledkezett:

„Az emlékezet” című fejezetben a határátlépést leíró szakasz az egész cselekmény szempontjából döntő jelentőségű, és egyértelmű fordulópontot jelent a könyv szerkezetében. A főszereplő élete valójában egyértelműen két különálló részre oszlik: a szökés előtti és utáni időszakra. A szökés előtt a főszereplőnek számos viszontagság és objektív nehézség ellenére (például a családjától való elszakadás, a pénzhiány, az édesanyjával való nehéz kapcsolat) az identitása viszonylag szilárd alapokon nyugszik. Mindez megváltozik, amikor emigrációba kényszerül, ahol identitástudata kártyavárként omlik össze. Az új valóságot idegennek és ellenségesnek találja. A kielégítő anyagi körülmények és a svájciak kivándorlókkal szembeni szívélyessége ellenére mélységesen csalódott új életével kapcsolatban:

Mind a főszereplő, mind magyar munkatársai egyre inkább csalódottak érzelemmentes és rendkívül egyhangú életük miatt. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy milyen szavakkal fordult a főszereplőhöz egy svájci jegyellenőr a buszon, amely naponta munkába viszi. A férfi a nő komor arcát látva igyekszik megnyugtatni, hogy biztonságban érezheti magát, és hogy nincs oka szomorkodni, mert a svájciak soha nem fogják hagyni, hogy az oroszok megszállják országuk területét. Próbálja vigasztalni a nőt, amennyire csak tudja, de nem veszi észre, hogy szomorúságának oka nem az oroszoktól való félelem, hanem valami egészen más:

Az első kétségek akkor merülnek fel, amikor a kislány kilencéves korában szüleivel egy határ menti városba költözik, ahol felfedezi, hogy vannak németül beszélő emberek. Úgy néznek ki és úgy viselkednek, mint mindenki más, a lány mégsem érti, amit mondanak. Ettől a pillanattól kezdve a német az „ellenséges nyelvvé”19 válik számára. A helyzet így egyre bonyolultabbá válik, hiszen a rokonai által beszélt anyanyelv és a „titkos nyelv” mellett, amelyet azok találnak ki, akik valamiért nem akarják, hogy mások megértsék, van egy nyelv, amely a magyar nyelvet akarja uralni és felváltani, és amelyet a lány „ellenséges nyelvnek” nevez. Az ilyen minősítés nem volt alaptalan. 1944-ben járunk, ami azt jelenti, hogy a németül beszélő emberek valójában ellenségek, akik megszállják a hazáját.

Egy évvel a határvárosba költözés után egy másik „ellenséges nyelv” is megjelenik a főhős életében, mégpedig az orosz, amelyet az új magyarországi megszállók beszélnek. A lány ekkor döbben rá véglegesen két dologra: egyrészt, hogy anyanyelve csak egy a világon létező nyelvek közül, másrészt, hogy a magyar nyelv veszélyben van, és meg kell védeni. A lány akkor tapasztalja meg először, amikor az orosz kötelező nyelvvé válik az iskolákban:

Az első hely, ahol egy illegális határátlépés után találja magát, egy bécsi menekülttábor. Ott hamar rájön, hogy a német nyelvtudás hiánya lehetetlenné teszi a normális létezést. A körülmények miatt kénytelen megtanulni néhány alapvető szót, hogy kérni tudja, ami a gyermekének szükséges. Bécsből más menekültekkel együtt Lausanne-ba kerül, ahol a város feletti dombon lévő barakkban szállásolják el. A katonai laktanyát kerítés veszi körül. Vasárnaponként, a focimeccs után a helyiek meglátogatják az újonnan érkezetteket, és csokoládét, narancsot vagy akár pénzt is adnak a menekülteknek. Ez a helyzet egy állatkertre emlékeztet, ami talán a legmegfelelőbb metafora a nő állapotára. A menekültek, akárcsak az állatkertbe zárt vadállatok, „mások”, akik a klasszikus posztkoloniális értelmezés szerint21 egzotikumuk miatt érdeklődést keltenek és lenyűgöznek, másrészt viszont félelmet ébresztenek és megszelídítésre szorulnak. A félelem ebben az esetben kontrollált, hiszen a „vadállatok” ketrecbe vannak zárva, és nem képesek senkit sem veszélyeztetni. Mások, mert másképp néznek ki, másképp viselkednek, de mindenekelőtt azért, mert meg vannak fosztva a beszédtől. Nem tudnak kommunikálni a kerítés túloldaláról érkező emberekkel, nem tudják kifejezni vágyaikat és aggodalmaikat, és teljesen a gondozóikra vannak utalva.

Egy hónap lausanne-i tartózkodás után a főszereplő újabb egy hónapot tölt Zürichben, hogy végül Neuchâtelben, nevezetesen Valanginban telepedjen le, ahol egy kétszobás, a helyi lakosok által berendezett lakást kap. Ott lassan elkezd franciául tanulni, először a kollégáitól, akik megtanítják az alapvető mondatokra, majd a nyári egyetemi kurzusokon más külföldiekkel együtt. Két év múlva kitüntetéssel kapja meg a francia nyelvi diplomát, és újra tud olvasni: