A fonológiában harmóniának nevezik azt a jelenséget, ha valamely tartományon (pl. szón, szótagon) belül bizonyos szegmentumoknak bizonyos jegy(ek)ben meg kell egyezniük. Vannak például nyelvek, ahol a zörejhangokra zöngésségi harmónia van érvényben: adott szóban vagy csak zöngés, vagy csak zöngétlen zörejhangok fordulnak elő, például gubudu, tukuputu, de *gubutu, *tukubudu. A harmónia megragadásának legelfogadottabb eszköze a terjedés: ilyenkor azt mondjuk, hogy a kérdéses jegy az egyik – pl. a legbaloldalibb – szegmentumról továbbterjed mindazon szegmentumokra, melyek a kérdéses jegyet viselni képesek. Gyakran találjuk azt, hogy a terjedést bizonyos szegmentumok megakasztják: ezeket hívjuk retesz-szegmentumoknak, mert mintegy elreteszelik a harmónia terjedését. Előbbi képzeletbeli nyelvünknél maradva, tegyük föl, hogy a nazálisok reteszként viselkednek, s így tőlük jobbra új zöngésségiharmónia-tartomány kezdődik, ezért a kumbudu, buguntupu szavak (minthogy két tartományra oszlanak, s ezeken belül minden szabályos) nem sértik a harmóniát – de természetesen *kumbutu, *tugundupu már helytelen. Lehetnek ugyanakkor áttetsző (másnéven semleges) szegmentumok is, melyek maguk nem vesznek részt a harmóniában, de azt mintegy átengedik magukon – mintha ott se lennének. Ha iménti nyelvünkben az /s/ mondjuk áttetsző, akkor rossz a *gusuputu, *tukusubu, de helyes a gusubudu, tukusupu, sőt a tungusubu is: az /s/-en átterjed a harmónia, a nazálison nem.