Az 1970-es évektől kezdve az egészségfejlesztés alapja az ún. BIOPSZICHOSZOCIÁLIS modell lett [1]. Ezt a modellt Engel vezette be az orvoslás gyakorlatába és az egészségtudományok spektrumába. Lényege, hogy az ember egyrészt biológiai lény, hiszen testfelépítése és testi működései a biológiai törvényszerűségeken alapulnak. Ugyanakkor pszichikai lény is, hiszen van személyisége, vannak érzelmei, amelyek kihatnak a testi működésre, tehát pszichoszomatikus egységet képeznek vele. Emellett mivel az ember adott társadalomban él, az éppen uralkodó kulturális értékrend és normarendszer formálja viselkedését, alakítja terveit, motivációit, attitűdjeit, egészséghez és betegséghez való viszonyulását [2]. Az egészségi állapotot befolyásoló tényezőknek három szintjét különíthetjük el, amelyek tehát lehetnek biológiai, pszichikai és társadalmi faktorok. A biológiai tényezők közül a genetikai vagy a környezetből származó ártalmakat kell kiemelni, míg a pszichikai tényezők olyan traumák vagy konfliktusok, amelyek megbetegíthetnek, amennyiben nem sikerül azokat feldolgozni. A társadalmi folyamatok, változások pedig szintén kihatnak az egyének és a lakosság egészségi állapotára, akár mint rizikófaktor, akár mint védőfaktor. A következmények szintén több dimenzióban zajlanak, hiszen változások történhetnek az egyén biológiai struktúrájában, funkcióiban, sejtszinten vagy akár több szervrendszert érintve az egész szervezet szintjén. A következmények lehetnek pszichikaiak, érinthetik az érzelmeket, a hangulatot, okozhatnak szorongást, depressziót. Társadalmi, szociális szinten pedig egy betegség például hozzájárulhat a munkanélkülivé váláshoz, a társas kapcsolat zavaraihoz, szociális izolációhoz. Engel leszögezi, hogy a biológiai, pszichikai és társadalmi dimenzió az okok és a következmények szintjén egyaránt jelen van, és bármelyik szint befolyásolhatja az összes többit.