Gulyás Judit

„Mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?”

A népmese az 1840-es évek magyar irodalmában


8 Már a Lévay József-féle 1869-es Tompa-emlékbeszédben megjelenik ez a motívum a kies Borsodról szólva: „Itt a romlatlan tiszta magyar nép kebelén, vált vérévé bizonnyal az a minden idegenségtől ment, tősgyökeres magyar nyelv is, melynek erejét, zamatját költeményeiben élveznünk oly jól esik.” Lévay J. 1869. 6. Szász Károlynak az 1870-es Tompa-összkiadás elé írott bevezetőjében emellett már a falu neve is szimbolikus összefüggésekre utal: „Másfelől a tősgyökeres magyar nép közt való forgás, annak szokásaival, gondolkodásmódjával, eszméi s képzeteivel, regéi-, meséi- és dalaival való megismerkedés adta meg szellemi irányzatának s nyelvének azon eredeti s tiszta magyar zamatot, mely költészetén s általában minden irásán annyira érezhető maradt. A kis falu, mely kétségkivül valamely középkori magyar dalnok- (igricz) családnak köszönheti nevét, s tán alapitását is, így lőn, ha nem testi, de szellemi bölcsője újabb irodalmunk egyik legnagyobb dalnokának.” Szász K. 1870. III. Kéki Lajos, Tompa egyik életrajzírója, szöveggondozója pedig 1912-ben már szuperlatívuszokat használva írt a Tompát körülvevő közegről: „[Kollégistaként hazatérve Tompa] vakáczióit rendesen a Sajó vidékén töltötte, melynek népe a magyarság közt a legelevenebb képzeletű, mesékben, mondákban leggazdagabb.” Kéki L. 1912. 66.

„Mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?”

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2020

ISBN: 978 963 454 559 0

A kötet azt a kérdést vizsgálja, hogy a reformkori magyar kultúrában, a népköltészet és az irodalom egyre intenzívebb kölcsönhatásának időszakában milyen kísérleteket tettek az elit kultúra bizonyos képviselői arra nézvést, hogy egy addig elsősorban a szóbeliségben hagyományozódó narratív műfajt, a tündérmesét beillesszék a nemzeti irodalom műfaji rendszerébe. Az ún. népies költők egy részének az 1840-es évek közepén Petőfi által létrehozott (majd felszámolt), az irodalomtörténeti emlékezet számára érzékelhetővé tett „triumvirátusa", vagyis Petőfi Sándor, Tompa Mihály és Arany János 1845 és 1847 között, három év leforgása alatt jelentetett meg olyan elbeszélő költeményeket, amelyekhez a népmese vagy a népmonda szerzői műfajmegjelölést társították (János vitéz; Népregék, népmondák; Rózsa és Ibolya). A kötet e három mű keletkezéstörténetét és 19. századi fogadtatását próbálja meg dokumentálni. Ezen túlmenően a magyar mesekutatás történetét áttekintve a korai magyar mesekéziratok és mesekiadások kapcsán foglalkozik a népmese és az irodalmi mese viszonyáról kialakított képzetek problematikus voltával, a szóbeliség és az írásbeliség közötti médiumváltás következményeivel, valamint a textualizációs eljárások és a hitelesség kérdésének összefüggéseivel.

Hivatkozás: https://mersz.hu/gulyas-mert-ha-irunk-nepdalt-miert-ne-nepmeset//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave