Gulyás Judit

„Mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?”

A népmese az 1840-es évek magyar irodalmában

2 A mesegyűjteményről Gulyás József jelentetett meg önálló füzetet 1917-ben, azonosította szilcz István személyében a feltételezett lejegyzőt; ekkor még a szövegeket fordításnak tartotta. Gulyás J. 1917. Erre reagált Császár Elemér az Irodalomtörténeti Közlemények, illetve Berze Nagy János az Ethnographia hasábjain. Császár a maga ellentmondást nem tűrő módján irrelevánsnak tartotta a kéziratanyagot („sem nem magyar mesék, sem nem a nép ajkáról lejegyzett mesék”), Berze Nagy viszont a szövegeknek felrótt magyartalanságról nem gondolta azt, hogy ez egyértelműen fordításra utalna, mivel hasonló „idegen” kifejezések még Kriza meséiben is előfordulnak („ezek a mesék magyar vagy legalábbis magyar földön lakó ember szájából kerültek lejegyzésre”). Császár E. 1917; Berze Nagy J. 1917. Gulyás József később egy a Csokonai-művek folklórvonatkozásairól írott cikkében Szuszmir meséje kapcsán említette meg újra a Szilcz-gyűjteményt, ekkor viszont a kézirat 4. számú meséjének a Szuszmir-mesével való rokonságát a gyűjtemény eredetisége melletti érvként sorakoztatta fel. Gulyás J. 1923/1924. 155. A szövegek kiadására végül is 1931-ben került sor; kétlapnyi előszavában Gulyás József a gyűjtemény eredetiségéről kialakított álláspontokat ismertetette igen röviden. Gulyás J. 1931. A 2003-as új kiadás megjelenése kapcsán a gyűjtemény kanonikus pozíciójáról, szóbeliség és írásbeliség határterületéről, az „autentikus” mesei beszédmód iránti elvárások problémájáról írt Hermann Z. 2006.

„Mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?”

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2020

ISBN: 978 963 454 559 0

Néprajz

A kötet azt a kérdést vizsgálja, hogy a reformkori magyar kultúrában, a népköltészet és az irodalom egyre intenzívebb kölcsönhatásának időszakában milyen kísérleteket tettek az elit kultúra bizonyos képviselői arra nézvést, hogy egy addig elsősorban a szóbeliségben hagyományozódó narratív műfajt, a tündérmesét beillesszék a nemzeti irodalom műfaji rendszerébe. Az ún. népies költők egy részének az 1840-es évek közepén Petőfi által létrehozott (majd felszámolt), az irodalomtörténeti emlékezet számára érzékelhetővé tett „triumvirátusa", vagyis Petőfi Sándor, Tompa Mihály és Arany János 1845 és 1847 között, három év leforgása alatt jelentetett meg olyan elbeszélő költeményeket, amelyekhez a népmese vagy a népmonda szerzői műfajmegjelölést társították (János vitéz; Népregék, népmondák; Rózsa és Ibolya). A kötet e három mű keletkezéstörténetét és 19. századi fogadtatását próbálja meg dokumentálni. Ezen túlmenően a magyar mesekutatás történetét áttekintve a korai magyar mesekéziratok és mesekiadások kapcsán foglalkozik a népmese és az irodalmi mese viszonyáról kialakított képzetek problematikus voltával, a szóbeliség és az írásbeliség közötti médiumváltás következményeivel, valamint a textualizációs eljárások és a hitelesség kérdésének összefüggéseivel.

Hivatkozás: https://mersz.hu/gulyas-mert-ha-irunk-nepdalt-miert-ne-nepmeset//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero