A testben kialakuló valóságos feszültséget nagyban befolyásolja a szerkezeti inhomogenitások (pl. vállak, furatok, bemetszések stb.) által okozott feszültséggyűjtő hatás. A modern számítógépek megjelenése előtt ezek figyelembevétele a szükségszerűen egyszerűsített számítási módszerek miatt kizárólag méréssel vagy korrekciós tényezők segítségével történhetett. A numerikus mechanika ugyan kifejlesztett számos olyan megoldási módszert (pl. végeselem módszer, peremelem módszer), amelyekkel a geometriai inhomogenitások hatása is nagy pontossággal számítható, azonban egyelőre nem mondhatunk le a hagyományos eljárásról sem. Ennek több oka van. Az egyik az, hogy az említett numerikus módszerek még nem terjedtek el kellőképpen a mérnöki gyakorlatban. Használatuk nagy felkészültséget, számítógépes (CAE) gyakorlatot és természetesen megfelelő hardver- és szoftvereszközöket igényel, ami költségessé teszi őket. Egy másik ok az, hogy sok esetben − főképp a tervezés kezdeti stádiumában − nincs szükség aprólékos, részletekbe menő szilárdsági analízisre, hanem elegendő a várható feszültségmaximum nagyságrendi megbecsülése. Ez a korrekciós tényezők használatával, főképp tengelyek, rudak méretezésénél megfelelő pontossággal elvégezhető. Egy további ok az, hogy a feszültségkoncentrációk közelében az egyre finomabb végeselem hálókkal sem kapunk pontos eredményt, ezért az eredményünket felesleges hálófinomítás nélkül is javíthatjuk egy, a gyengítés hatását kifejező tényező használatával. Erre egyébként a kereskedelmi szoftverek (pl. ANSYS) is adnak lehetőséget.