A táblázatot szemügyre véve nem is az a legmeglepőbb, hogy a rajta szereplő 90 elem besorolása milyen változatosságot mutat a szerzők között, hanem az, hogy mennyire véletlenszerü benyomást kelt mindegyik lista önmagában véve is. Ahol szerepel az ott, nem szerepel az itt; mindegyiken igekötő az alá és az utána, legtöbbjükön a mellé, némelyiken az elé, egy helyen a köré is, de egyiken sem az a fölé, mögé, közé. (Az alá egyöntetű megítélésében fontos szerepet játszhat, hogy ez az elem homonim, s egyik jelentésében nem más, mint a le régies szinonimája.) Szinte mindenhol igekötő a fenn/fent, egyeseknél az a benn/bent, egy helyen a kinn/kint is, de sehol sem igekötő a lenn/lent. Ezekhez hasonlóan sehol sem egységes a kívül, belül, alul, felül, elöl/élül, hátul sor tagjainak a besorolása sem. Az alapjelentésük és formai felépítésük alapján egy csoportba kívánkozó elemek különböző megítélése mögötti okokat keresve úgy tűnik (bár ezt egyetlen szerző sem említi kritériumként), mintha nem kis mértékben azon múlna a dolog, hogy vannak-e olyan igék, amelyekkel az adott elem idiomatikus jellegű egységet alkot: minél egyértelműbb, hogy vannak, annál több szerző tartja igekötőnek az elemet. Aligha lehet bármilyen más szempontra gondolni ott, ahol az igekötőnek minősített elem mindössze két-három — vagy éppen csak egyetlen egy — igéhez kapcsolódhat: abba(hagy, -marad), cserben(hagy), egyet(ért), ellent(mond), észre(vesz), jóvá(hagy, -ír, -tesz), jót(áll), közben(jár), közzé(tesz), síkra(száll), végbe(megy, -visz), véghez(visz). Ezek kapcsán viszont óhatatlanul felmerül a kérdés: ha a cserbenhagy, a jótáll, a jóváhagy, a síkraszáll stb. igekötős igének minősül, akkor miért nem az a lóvá tesz, a részt vesz, a számba vesz, a számon kér, a sorba áll, a hidegre tesz, a lépre csal vagy akár a palira vesz?