Horvát részről azt az objektív és bizonyos mértékig pragmatikus hozzáállást, amely Nikola Škrlec (Skerlecz Miklós) Zágráb megyei főispánnak az 1790-es tartománygyűlésen elhangzott (természetesen latin nyelvű) kijelentéséből kitűnik – „quod nos in particulari attinet […] ut nos indissolubili nexu Hungariae jungamus…” („ami bennünket illet [ti. az a lényeges], hogy feloldhatatlan kötelékkel kötődjünk Magyarországhoz…”) – a horvát történetírók úgy értelmezik, hogy a magyarokkal való szorosabb szövetség hangsúlyozásában a bécsi udvar elleni összefogás gondolata húzódott meg. Az illírizmus eszméinek terjedése eredményezte, mint láttuk, a nemzeti identitástudat erősödését és – miután a nemzet legalapvetőbb jellemzője a nyelv – a törekvést az anyanyelv tudatos fejlesztésére. Ezeket a törekvéseket csupán bizonyos fokig katalizálta a magyar nyelv először fakultatív, majd kötelező bevezetése. Később, a 19. század elejétől a magyarokkal való szellemi közösség érzése nagyrészt megszűnik, és noha az egyre nagyobb számban megjelenő röpiratokban és időszakos kiadványokban a magyarokat még sokáig követendő példaként említik, ez csupán a magyar nyelv tudatos és eredményes fejlesztésére vonatkozik.