A hetvenes évek elején fiatal pályakezdő pszichológusként Zalaegerszegen, egy nagy forgalmú pszichiátriai osztályon dolgozva átélhettem a hazai szociálpszichiátria kibontakozásának nagyszerű korszakát. Ebben az időszakban forradalmi változások történtek: nyitottá váltak az osztályok, teret nyertek a csoportpszichoterápiás módszerek, és kialakult a korszerű pszichiátriai rehabilitáció rendszere. A hagyományos orvosi vizitek is új tartalmat nyertek, és öröm volt végigmenni a folyosókon. Volt azonban egy ajtó, amelyet én ritkán nyitottam ki, és amely mögött az orvosok is csak igen kevés időt töltöttek. Ez egy kis zárt részleg ajtaja volt, ahol a „pszichiátria hátsó udvarában” a nagyon zavart, nyugtalan pszichotikusokon kívül mozdíthatatlan állapotú „defektuálódott” skizofrén betegeket, néhány felnőtt értelmi fogyatékost és súlyos mértékű leépülést mutató – elsősorban idős – demenst gondoztak hónapokig, olykor évekig. Innen gyakran csak egy út vezetett ki: az „elme szociális otthoni elhelyezés”. Ez az őrzőgondozó részleg jórészt a főápoló – Pista bácsi – bölcsességére és az ápolók jóindulatára, emberségére volt bízva. Orvosi teendő alig volt, és én sem gondoltam, hogy pszichológusként bármilyen dolgom is lenne ezekkel a betegekkel.