Az anyanyelv a pszicholingvisztika tudományában az a gyermekkorban elsőként elsajátított kommunikációs eszköz, amely a nyelv hangzó változatának, a produkcióját és a percepcióját foglalja magában (Gósy 2005). A beszédpercepció és beszédprodukció fejlődését jellemző szakaszok közül a hatodik életév kitüntetett figyelmet érdemel (Adamikné 1996). Befejeződik a szegmentális szintű beszédészlelés elsajátítása, a beszédhangok rendszere stabilizálódik, és stabil percepciós bázis alakul ki. A nyelvi szabályok túláltalánosításából származó analógiás formák eltűnnek, bár jellegzetes nyelvhasználati tévedések még előfordulhatnak a pragmatikai szabályok nem teljes ismerete miatt. Az iskolába lépő gyermekek esetében a rendszer finomhangolásai tovább folytatódnak. A beszéd szintaktikai viszonyai gazdagodnak, egyre gyakoribbak az összetett mondatok. A gyermekek képesek bonyolult tartalmakat, összefüggéseket kifejezni a megfelelő nyelvi szerkezetekkel, az iskolai oktatás hatására egyre több monologikus közlést hoznak létre, növekszik a használt szavak száma, a szófajrendszer később elsajátított elemeit (pl. viszonyszók) is helyesen használják. A gyermekek beszédtempója azonban még lényegesen lassabb, mint a néhány évvel idősebbeké. Horváth (2016) hét- és kilencéves kor közötti gyermekekkel végzett kutatásában jelentős egyéni különbségeket talált a beszélők artikulációs tempójában, a leglassabb beszédsebességű gyermekhez képest volt olyan tanuló, aki másodpercenként átlagosan 7 hanggal ejtett többet. Bóna (2014a) 6–7 és 9–10 éves gyermekek beszédtempójának vizsgálatakor kb. 10%-os növekedést adatolt a két életkori csoport között (6 hang/s, 6,6 hang/s átlagosan).