A magyar grammatikusok rendszeresen végeztek a szóalakokat elemekre bontó elemzéseket. Ezek először ott jelentek meg, ahol a magyar toldalékokat a latin vagy a latinizált héber grammatika valamelyik önálló szófajával lehetett azonosítani, így magyar megfelelőiket is külön szóelemként kategorizálták. Így a birtokos személyjeles vagy a határozóragos alakoknál (előbbit a pronomen affixum, utóbbit a praepositio kategóriájába lehetett sorolni). Szenczinél a magyarázatokban már szóelemekre bontó elemzést olvashatunk: „A névmások és elöljárók összeolvadnak avval a szóval, amelynek a végéhez hozzátoldatnak, mint Iʃtenem, Deus meus; Urainkhoz, Ad dominos nostros; Embereimmel, cum hominibus meis.” (1610 [2004]: 160). Komárominál hasonlóképp: „A szó végéhez kapcsolódó elöljárók ... kapcsolódhatnak … akár toldalékok [birtokos személyjelek] nélküli névszókhoz, mint embernel, embertől, emberből stb, akár toldalékos [birtokos személyjeles] névszókhoz, mint uramnál, uramból, uramhoz stb.” (1655 [2011]: 239). Pereszlényi, aki az összes igeragot toldaléknak nevezte, a névszói alakok elemzésekor egy szóalakban két toldalékot is elválasztott: „Az éj főnév két toldalékot kap, az első a jel, azaz a vel, mint éjjel, a második az ig, mint eijel-ig, usque ad noctem.” (1682 [2006]: 154). Tótfalusinál pedig egy határozórag felbontása is olvasható: „A ban, ben utoljáró összetétel a bé, intra vagy intro határozószóból (mint jöjj-bé) és az en vagy n utoljáróból, ami a latin in elöljárónak felel meg.” (Tótfalusi 1697 [2011]: 63).