A latin nyelv története több ezer évet ölel föl. Az, hogy a latin nyelv időben, térben és társadalmi használat szempontjából is változott, azt is jelenti, hogy ezek a változatok sokszor eltérő latin nyelvváltozatokat hoztak magukkal. A latin kiejtés ezáltal kiejtések története, amely szintén idő, tér és társadalom függvényében változott. A klasszikus latin vagy a középlatin változatokat (Szentgyörgyi 2014: 77) leginkább az időhöz szokás kötni, míg a vulgáris latin kiejtés a térbeli változatokhoz és az alacsonyabb társadalmi rétegekhez kapcsolódik. Az újlatin nyelvek kialakulásával a térbeli változatok száma megsokszorozódott, a kiejtés pedig legtöbbször összekeveredett a vernakuláris nyelvvel (Copeman 1990: 5). E szempontból is külön említhető az egyházi latin, amely középkori ejtési hagyományra vezethető vissza (Földváry 2006: 209), s amelyet a használat szerint különíthetünk el (Brittain 1955: 25), mint a jogi vagy az orvosi latint is. Ahogyan a latin nyelv egyre nagyobb területen terjedt el, a kiejtései is különbözőképpen alakultak, így a magyarországi latinság is külön tárgyalandó mind nyelvtana, mind kiejtése szempontjából. Mindezek alapján a téma szorosan kapcsolódik az alkalmazott nyelvtörténethez is, amennyiben az bizonyos nyelvi és kulturális jelenségek okát keresi (vö. Szentgyörgyi 2020), jelen esetben két egymással érintkező nyelv kapcsolatát tárja föl.