0. Az előző alfejezetekben a két aspektusnak a tényleges beszédben megvalósuló oppozíciós lehetőségeit tekintettük át, rámutatva a különböző mértékű szemantikai különbségekre. Minden ilyen szembeállítás alapját a perfektivitás és imperfektivitás specifikus jelentései (valójában az adott aspektus „részjelentései”) alkotják, ezeknek a jelentéseknek a szövegkörnyezetükben történő összehasonlításával mutatható be legjobban az igeszemléleti kategória működése, a folyamatos és a befejezett aspektus használata. A specifikus jelentéseket mint valamely egésznek a részeit ugyanakkor egy közös általános jelentésre szokás visszavezetni, a jelentésnek egy olyan elvontabb formájára, amelynek már nincsenek változatai. Ezért az ilyen általános jelentést invariánsnak is nevezik. Az invariáns–variáns kölcsönviszonyt mindkét oldalról megközelíthetjük: egyfelől, amikor az aspektus „működésbe lép”, az invariánsban már variánsok nyilvánulnak meg (az általánosban az egyedi jelentések), másfelől, amikor az egyes variánsokban, azaz a specifikus jelentésekben meghatározzuk a közös és állandó jelentéselemet (vagy elemeket), akkor megkapjuk az invariáns szemantikai tartalmát. A specifikus szemléleti jelentések tehát a jelentés konkrét síkjához tartoznak, és az igeszemlélet gyakorlati használatának tudományos leírását teszik lehetővé, az invariáns (az általános jelentés) pedig absztrakt szemantikai fogalom, melynek meghatározása inkább elméleti kérdés, akárcsak a két aspektus viszonyának meghatározása az oppozíció jellege szempontjából.