A legtöbb monetáris integráció egyik fő célja az árstabilitás elérése. Abban az esetben azonban, ha egy ország gyenge gazdaságpolitikai fundamentummal vág neki az éves szinten több száz százalékos hiperinfláció leküzdésének, a döntéshozó számára viszonylag belátható időn belül reménytelennek tűnik az árakat önálló valuta- és monetáris politikával stabilizálni. Az inflációs probléma hatásos kezeléséhez ugyanis arra lenne szükség, hogy egy értékálló kulcsvalutához rögzítsék a hazai valutát, és annyi devizatartalékot halmozzanak fel, amely folyamatosan garantálja a teljes rögzítés melletti átválthatóságot. Ezt a megoldást az ún. valutatanács (currency board) kínálja. Az értékét gyorsan vesztő valuta esetén általában a magánszektor reakciója, ha lehetőség van rá, külföldi valutákkal kezdi helyettesíteni a hazai pénzt (pl. az amerikai dollár az egész szocialista országcsoportban elfogadott – bár hivatalosan tiltott és büntetett – „pénzhelyettesítő” volt, a német márka úgyszintén a közép-európai és balkáni térségben az 1990-es években is). A külföldi deviza pénzhelyettesítőként történő használatát a monetáris irodalom dollarizációnak nevezi.5 A dollarizáció gyakorlatilag folyamatosan jelen van a kis, nyitott gazdaságok életében, hiszen egyszerűen arról van szó, hogy dollár, euró, jen stb. a hazai valutával párhuzamosan használatban van (ehhez nem szükséges hiperinfláció.) Például az eurót még nélkülöző közép-európai országok nagyobb boltjaiban vagy az éttermeiben is elfogadott az euróban való fizetés.