Watson és Andrews (2002) szerint a klinikai depresszió két okból lehet megfelelő a darwini elemzésre: magas az előfordulási gyakorisága, másrészt kultúrák között nincsen különbség a megjelenés valószínűségében, tehát univerzálisnak tekinthető. Szociális navigációs elképzelésüknek megfelelően a depresszió specifikusan együtt jár változatos szociális konfliktusok, társas problémák kialakulásával. Így a klinikai depresszió adaptív jelentősége két egymást kiegészítő adaptív funkción alapul: az első a „társas kérődzés”. Ez a depresszió azon funkcióját jelöli, amellyel olyan kognitív változásokat indukál, melyek növelik a személy képességét a szociális problémák elemzésére és megoldására. Vagyis egyrészről a depresszió előnyös lehet, amennyiben az egyén számára kritikus helyzetekben visszavonja energiáit a hedonikus motívumok kielégítésétől, és csak a probléma megoldására fókuszál. Ez a feltételezés egybecseng a depressziós betegeknél sok esetben tapasztalható tudati beszűküléssel. A második funkció a szociális motiváció. Őszinte, megbízható jelzéseken keresztül és/vagy passzív, nem szándékos fitneszveszteségekkel (társas támogatás csökkenése a visszahúzódás eredményeképpen) a depresszióval járó magas ráfordítási költségek szembetűnőek a társas környezet számára. Ezek a „költségek” a személyek nehezebb életviteléből adódnak. Társak segítsége nélkül vagy alváshiány, esetleg súlycsökkenés mellett a mindennapi teendők elvégzése egyre nehezebb lesz, tehát a személy szinte minden megmaradó erőforrását a hétköznapi életvitelének fenntartására fordítja. Így még a vonakodó társak is motiválhatóak, hogy továbbra is támogassák, valamint kapcsolatban maradjanak a depressziós egyénnel. Mindezeket összegezve a depresszió nem más, mint egy sajátos táras stratégia, melynek segítségével a személy a teljes szociális hálóból nyerhet ki erőforrásokat. Minden depressziós személy számíthat rá, hogy az őt körülvevő társas mező néhány tagja biztosan jobban fogja támogatni tünetei fokozódásakor.