A neuropszichológia az agyműködés és a viselkedés közötti kapcsolatokat vizsgáló, önálló interdiszciplináris tudomány. Számos terület együttműködésének az eredménye: merít a pszichológiából, neurológiából, neurofiziológiából, neurofarmakológiából, neuroanatómiából, pszichiátriából és az idegtudományokból. A neuropszichológus megpróbálja megérteni, hogy egy agysérült személynél az agy organikus sérülése hogyan vezet adott viselkedési mintázatokhoz, kognitív és pszichés nehézségekhez. A vizsgálat során a neuropszichológia eszköztárát használva feltérképezi az agysérült személy orientációját, perceptuális és motoros képességeit, figyelmi, kontroll- és emlékezeti folyamatait, nyelvi, gondolkodási és tanulási képességeit, érzelmi, önszabályozó folyamatait és motivációs rendszerét. A vizsgálat kezdete előtt fontos meghatározni a vizsgálat célját, amelyet számos tényező befolyásol: például az agysérült személy állapota (Vizsgálható-e a beteg?), a klinikai kérdés (Hatékony volt-e a terápiás beavatkozás? Képes-e az önálló életvitelre? Képes-e munkája, tanulmányai folytatására?), az agysérülés természete és a gyógyulás szakasza (lásd Verseghi, 2008). A neuropszichológiai vizsgálatoknál egyaránt fontos a kapott eredmények kvantitatív (a standard próbák eredményeit normatív adatokkal összevetve megállapítjuk adott funkciók károsodásának pontos mértékét) és kvalitatív (a vizsgált személy hogyan ért el bizonyos teljesítményt, milyen stratégiával oldotta meg a feladatot) szempontú elemzése. A vizsgálat során a neuropszichológus és az agysérült személy egyaránt szembesül az erősségekkel és a hiányosságokkal. Vagyis mindazzal, amit sérülése előtt tudott, és most is tud, valamint azzal, amit sérülése előtt tudott, de most már nem tud a személy. A neuropszichológus ezek tudatosításával segíti a beteg valóságészlelését, önismeretét, és miközben diagnosztikai munkát végez, már el is kezdte a beteg rehabilitációját.