A motivációs alapokon nyugvó teóriák (Sonuga-Barke, 1994; Sagvolden et al., 1998) megjelenése a jutalmazási rendszerre irányította a figyelmet, amelynek központi jelensége a késleltetési képtelenség. A válaszgátlás központi szerepének teóriájára reflektálva született újabb kognitív elmélet (Solanto et al., 2001; Sonuga-Barke, 2002) a jutalmazási rendszer specifikus zavarára irányítja a figyelmet ADHD esetén: azt állítja, hogy ennek a rendszernek a zavara felelős a viselkedésben jelentkező regulációs zavarokért. Ez azt jelenti, hogy az egyén képtelen, illetve nehezen tud késleltetni. Egy életből vett példa erre, amikor azt látjuk, hogy a gyermek nem tud várni a sorára, vagy éppen a hamarabb elérhető jutalmat választja még akkor is, ha tudja, hogy kis idő elteltével jutalma megkétszereződne. Egy vizsgálat (Antrop et al., 2000) szerint a késleltetés alatt a hiperaktív (babráló, izgő-mozgó, nyugtalan) tünetek szignifikánsan megnőnek, ami alapján feltételezhetjük, hogy ezek kompenzáló tünetként lépnek fel akkor, ha az ADHD-s gyermeknek várnia kell a jutalomra. Eszerint az ADHD-s gyerekek figyelmetlenségének és hiperaktivitásának hátterében egyszerűen az áll, hogy mivel nehezen tudják elviselni a késleltetést, folyamatosan ingereket keresnek a környezetükben, hogy ezt az érzést kompenzálni tudják. Ezt az elméletet támaszthatja alá az a gyakran hangoztatott tapasztalat is, hogy egy-egy ADHD-val diagnosztizált gyermek minden további nélkül képes koncentrálni egy számára érdekes és jutalmakkal teli tevékenységre (például számítógépes játékra), de egy relatív kevés jutalommal járó tevékenység során (például unalmas órai munka az iskolában) figyelme elkalandozik, és magatartása hiperaktívvá válik. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ebben a hipotézisben rendkívül nagy jelentősége van bizonyos kulturális faktoroknak és a közvetlen környezetnek (szülők, tanárok reakciója), így ezek ADHD-ra gyakorolt hatásának modellszerű kidolgozása még várat magára.