Ahogy korábban tárgyaltuk, a mutatás, illetve az emberi gesztusok megfelelő értelmezéséhez az emberi kommunikáció természetének ismerete és megértése szükséges. A természetes pedagógia elmélete szerint, amelyet Csibra és Gergely (Csibra & Gergely, 2009; Csibra & Gergely, 2011; Gergely, Egyed & Király, 2007) dolgozott ki, a kommunikáció keretein belül is éppen a tanítás egyedi jegyeire való érzékenység az alapja a kora csecsemőkortól megkezdődő hatékony tudáselsajátításnak. Ez az elképzelés arra épít, hogy a csecsemők környezetében lévő, több tudással rendelkező partnerek nyitottak az információ aktív megosztására, és a gyermekek is fogékonyak a tanítási epizódokra. Már az első életévben érzékenyek ugyanis az úgynevezett osztenzív jelekre – például a szemkontaktusra, illetve a dajkanyelvre (lásd például Cooper & Aslin, 1990; Farroni et al., 2002; Csibra, 2010). Az osztenzív kommunikatív jelek ereje abban rejlik, hogy közös figyelmi helyzetbe vonják a gyermeket, és megteremtik annak lehetőségét, hogy a csecsemő ráhangolódjon a közlőtől egy tárgyra vonatkozóan érkező információra. A gyermekek e jelek nyomán társuk viselkedését referenciálisként értelmezik, egyúttal feltételezik, hogy kommunikatív szándékkal oszt meg velük valamilyen információt. Ez maga után vonja, hogy a megosztott információt a gyermekek újként, relevánsként sajátítják el, ami általánosítható a hasonló fajtájú tárgyakra (Futó et al., 2010; Kovács et al., 2014; átfogó összefoglalás: Csibra & Shamsudheen, 2015). A mutatás példájához kapcsolódva, már kilenc hónapos csecsemők is jobban emlékeznek egy tárgy külsejére, ha arra társuk korábban egy kommunikatív helyzetben rámutatott (Yoon, Johnson & Csibra, 2008).