A látásban – az akusztikus modalitáshoz hasonlóan – az EN kutatása több, mint egy évtizedes késéssel kezdődött. A késés oka egyrészt az lehetett, hogy az első vizsgálat eredménye negatív volt (Nyman et al., 1990), ami hozzájárult annak a nézetnek az elterjedéséhez, hogy a vizuális rendszernek nincs is szüksége olyan (emlékezeti) rendszerre, amely a feladathoz nem tartozó eseményeket regisztrál (pl. O’Regan & Noë, 2001). Egyrészt azért, mert – szemben az időbeli feldolgozásra specializálódott akusztikus rendszerrel – a vizualitás téri: tekintve, hogy a fény egyenes vonalban terjed, az érzékszerv szintjén megőrződik a fent és lent, a jobbra és balra, mi van egymáshoz közel, és mi van valamitől távol. A harmadik dimenzió persze kérdéses, de ezt a látórendszer megoldja. A laboratórium szintjén pedig általában két dimenzióban folynak a kutatások, tekintve, hogy az események egy képernyőn jelennek meg. Másrészt – és ettől nem függetlenül – a vizuális világ mint „külső memória” folyamatosan rendelkezésre áll, a látványban meg lehet keresni, mi fontos, és mi nem az. Ha pedig valamilyen új objektum tűnik fel, az megváltoztatja a kontúrokat és a kontrasztokat, egy olyan elsődleges sajátságot, amelyre a vizuális rendszer különösen érzékeny. Így e felfogás szerint a látásnak nincs is szüksége a hallásnál azonosított emlékezeti rendszerre. Ez a nézet annyira erős volt, hogy az olyan eredményeket, amelyekben a szerzők feladathoz nem kötődő deviáns vizuális ingerekre a hátulsó területek felett agyi elektromos változásokat regisztráltak, nem a vizuális EP megjelenésével, hanem más módon magyarázták (Alho et al., 1992; Czigler & Csibra, 1990). Az első publikáció, amely címében a „visual mismatch negativity” kifejezést használta, 1999-ben jelent meg (Tales et al., 1999). A fejezet írásakor, 2020 októberében a Web of Science a „visual mismatch negativity” keresésre 265 egységet mutat, ami nem csekély szám, de nagyságrendekkel kisebb az akusztikus tanulmányok többezres számánál.