A téralapú figyelmi feldolgozásra a viselkedéses vizsgálatok közül leginkább az úgynevezett téri jelzőingeres (pre-cueing) paradigmák szolgáltatnak bizonyítékot. Ezekben a paradigmákban valamilyen jelzőinger (cue) előzi meg a tényleges feladatot (például a képernyő jobb vagy bal oldalán felvillan egy színes korong), és ha a jelzőingert az adott téri pozícióban a célinger követi, akkor (elvárásunk szerint) a vizsgálatban résztvevők gyorsabban fognak reagálni a célinger megjelenésére, mintha az a jelzőingerrel ellentétes oldalon jelent volna meg. Ilyen paradigma például a pont-próba (dot-probe) vagy a Posner-paradigma (Posner, 1980). Az utóbbi esetében (lásd 1. ábra) a résztvevőknek az a feladatuk, hogy eldöntsék, a képernyő jobb vagy bal oldalán jelent-e meg a célinger (például egy korong). A célinger feltűnése előtt a képernyő közepén egy nyíl jelenik meg, amely az esetek nagy többségében (80 százalékban) arra az oldalra mutat, ahol a célinger meg fog jelenni. A Posner-paradigma különlegessége, hogy megkülönböztet endogén és exogén jelzőingert az alapján, hogy a jelzőinger a képernyőn hol jelenik meg. Az előbbi példában a nyíl endogén jelzés, mivel a képernyő közepén jelenik meg. Ez alapján a résztvevő eldöntheti, hogy merre irányítja a tekintetét. Amennyiben a jelzőinger exogén, úgy a célinger egyik lehetséges pozíciójában vagy a körül villan fel. Ez akaratlanul is magára vonja a résztvevő figyelmét. A paradigmához és kitalálója nevéhez fűződik az az érdekes észrevétel, hogy nem mindig oda figyelünk, ahova nézünk. Endogén jelzés esetén továbbra is középen (a fixációs kereszten vagy a nyílon) tartjuk a tekintetünket, de arra az oldalra figyelünk, amerre a nyíl mutat. Feltehetően mindenki találkozott már ezzel a jelenséggel a hétköznapok során; például egy kávézóban ülve megfigyelhetjük a szomszéd asztalnál ülőket (a „szemünk sarkából”) anélkül, hogy őket bámulnánk. Ez a Posner által leírt rejtett figyelem jelensége: ha egy adott helyre figyelünk anélkül, hogy konkrétan odanéznék, az megkönnyíti az ott történtek feldolgozását, és lerövidíti az időt, amelyre szükségünk van, hogy az adott térben előforduló eseményre reagáljunk. Vagyis, ha ott jelenik meg a célinger, ahová a nyíl mutat, akkor szinte ugyanolyan gyorsak vagyunk, mint amikor az exogén (felvillanó négyzet) jelzőinger oda vonzza a tekintetünket, ahol a célinger meg fog jelenni. A figyelem és a tekintet ily módon történő szétválásának van egy nagy előnye. Ha mégsem azon a helyen jelenik meg a célinger, ahol az előre jelző inger mutatta, akkor is nagyon gyorsan tudunk reagálni, hiszen könnyen át tudunk pillantani a másik oldalra. (Ellentétben azzal, amikor a jelzőinger exogén, és a képernyő másik oldalára kell átvinnünk a tekintetünket, hogy megtaláljuk a célingert.) Többek között ezek az eredmények vezettek a figyelem reflektorfényhez hasonlításához, majd később a zoomlencse-hasonlathoz (Eriksen & Yeh, 1985), amely szerint a figyelt terület mérete módosítható, ugyanakkor az egy időben feldolgozható információmennyiség (feldolgozási kapacitás) korlátozottsága miatt a méret és a feldolgozási hatékonyság között ellentétes a kapcsolat. Tehát, ha nagyobb a figyelt terület, a részletgazdagság és a felbontás csökken.