A fentebb idézett vizsgálati eredmények és ezzel összhangban álló, egyéb megfigyelések legfontosabb konklúziói arra mutatnak rá, hogy a klasszikus módszerek, paradigmák alkalmazása félrevezeti, a klasszikus módszerekkel szerzett megfigyelésekre vonatkozó magyarázatok pedig félreértik a vizsgált jelenség, jelen esetben a figyelem működésének természetét. Nem egyszerűen csak széttartó megfigyelésekről van szó, hanem fundamentális félreértésről a figyelem és a viselkedés valóságos elveit illetően. Ebből következően a pszichológiai kutatásnak a valóságos emberi viselkedés természetét kutatva eredeti kontextusából kiemelt helyzetben mutatott, mesterkélt viselkedés helyett valósághű/természetes körülmények között, a természetes viselkedés tendenciáit követő (célirányos, érzelmek által befolyásolt, motivált) emberi viselkedés tanulmányozása felé kell fordulnia (Kingstone et al., 2003, 177). Ezeket az erősnek tűnő megállapításokat részletesebben kibontva több tanulmányban is körvonalaztak egy újszerű, kognitív etológiának1 nevezett megközelítést (legrészletesebben lásd Kingstone, Smilek & Eastwood, 2008; Kingstone et al., 2005; Kingstone et al., 2016). Ennek kiindulópontjában a laboratóriumi, paradigmavezérelt kutatások két előfeltevésének megkérdőjelezése áll. Az egyik feltevés szerint a megismerő folyamatok, amelyeket laboratóriumi helyzetben a vizsgálatok középpontjába állítanak, invariánsak abban az értelemben, hogy a legkülönfélébb helyzetekben is lényegében változatlan, azonos folyamatok zajlanak. Ebből adódóan a laboratóriumi helyzetben megfigyelt jellegzetességek a folyamatot illetően minden további nélkül átvihetők más helyzetekre, hiszen a helyzetek szituációs változatosságától függetlenül ugyanazokról a folyamatokról van szó. Ezt a feltevést illusztrálva idézik Broadbent egy megjegyzését, miszerint az ember nem használ kétféle agyat a laboratóriumban és egyéb élethelyzetekben (Broadbent, 1971, 3). Az első feltevésből következik, hogy a szituációs variabilitás figyelmen kívül hagyható. Így a vizsgálati helyzetek kialakításakor olyan modellhelyzetek jönnek létre, amelyek leegyszerűsítettek és mesterkéltek ugyan, de lehetővé teszik a helyzeti tényezők lehető legnagyobb mértékű kontrollálását (kontrollálhatóság-feltevés), biztosítva, hogy minden változás a manipulált tényező hatásának legyen tulajdonítható. Ezek az összefüggő feltevések nem szükségképpen tévesek, de ha a priori előfeltevésekként ellenőrizetlenek maradnak, egyfajta csapdahelyzetet teremtenek. Az invariancia-elv automatikus elfogadása esetén nem is szükséges a valóságos helyzetekben történő vizsgálódás, így viszont sosem derül ki, hogy a megfigyelések nem illeszkednek a valóságos/természetes viselkedéshez, és a szituációk közötti predikció téves. Ha a feltevés ellenőrzése érdekében megtörténik a vizsgálati helyzet valóságos helyzetekhez való közelítése, a kontrollálhatóság gyengül. A szituációs kontroll fokozása megkívánja a vizsgálati helyzet egyszerűsítését, ez viszont életszerűtlenebbé teszi a helyzetet.