Felvetésünk, hogy a magyar nyelvjárások tipizálását leginkább a magánhangzók változatosságára alapozhatjuk, annyiban nem új, hogy már a legelső nyelvjárási osztályozások is a magánhangzók alapján próbálták csoportosítani a magyar nyelvjárásokat (l. pl. Simonyi 1889). Lényeges különbség azonban, hogy a korábbi csoportosítások (beleértve ebbe még Imre Samu 1971-es, módszerében kvantitatív monográfiját is) az egyes jelenségeket külön vizsgálva történtek, a klasszifikációt néhány előre meghatározott nyelvi változó térbeli variabilitására alapozva végezték el. A lejegyzésben rejlő fonetikai információk automatikus összevetésén alapuló dialektometriai elemzés során azonban semmilyen kutatói előfeltevés vagy elvárás sem befolyásolja a jelenségek osztályozását, hiszen a kutatópontok hasonlósági mátrixa kizárólag a lejegyzett adatok alapján jön létre. Így tehát minden, a magánhangzók minőségét befolyásoló és a lejegyzésben is tükröződő tényező érvényesül az elemzésben. Az egyes jelenségek gyakoriságuk függvényében vannak hatással a kutatópontok közti hasonlóság értékére. A magánhangzók dialektometriai elemzésén alapuló statisztikai módszerekkel megvalósított csoportosítás tehát úgy tér vissza a nyelvjárások osztályozásának a 19. századi legelső munkákban már megalapozott hagyományaihoz, hogy közben kiiktatja a folyamatból a hangtani jelenségek önkényes válogatásában rejlő szubjektivitást.