Természetesen a jelen vizsgálatnak – mint minden vizsgálatnak – megvannak a limitációi, melyekre fontosnak tartjuk felhívni a figyelmet. Egyfelől a jelen eredmények értelmezésekor szem előtt tartandó, hogy az elektromágneses artikulográfia pontszerű mérésekkel képezi le az artikulációt, ráadásul a jelen kutatásban kizárólagosan a nyelvnek a mozgását vizsgáltuk és csak a vízszintes dimenzióban. Az ezzel párhuzamba állított akusztikai adatok azonban (annak ellenére, hogy valóban szorosan összefüggnek a nyelv vízszintes helyzetével) a toldalékcső egészének akusztikus szűrői tevékenységét magukon viselik – ilyen értelemben tehát nem volt (és nem is lehetett) tökéletes az összhang a használt kétféle adattípusban. Továbbá szintén nagyon fontos, hogy a jelen eredmények csak a hangsúlytalan, szó belseji helyzetű CV-szótagok felső nyelvállású magyar magánhangzóira és csak bilabiális kontextusban általánosíthatók megbízhatóan: a magánhangzók nyíltsága (Mok 2011), a hangsúlyhelyzet (Cho 2004; Deme et al. 2019; beküldve), illetve a közbeeső mássalhangzó minősége (Recasens 2002) egyaránt meghatározó lehet. A közbeeső mássalhangzó például bizonyítottan hatással van a koartikulációban található iránypreferenciára, legalábbis az időzítés szerint: Recasens (1989; 2002) vizsgálatai szerint azok a mássalhangzók, amelyeknek a produkciójában a nyelvhát jobban igénybevett, jobban befolyásolják a koartikuláció irányát, és vagy az egyik, vagy a másik irányban ható CV (és ezáltal V-V) koartikulációs hatásokat engednek inkább érvényesülni. Ezzel szemben az olyan alacsony nyelvháti terhelést mutató beszédhangokkal előálló VCV hangsorokban, mint amilyenek a bilabiálisok, sokkal inkább a magánhangzók minősége alakítja az irány szerinti hatások dominanciáját. A jelen vizsgálat tehát elsősorban a magánhangzók minőségének kérdését elemezte az irány szerint, és nem ad (de nem is célja adni) teljes képet a V-V koartikuláció jellegéről a magyarban.