Szerkesztői bevezetés

A fonetika vizsgálódási területeit hagyományosan három fő irányban határozták meg: artikuláció, akusztikum, percepció. A kísérletes és instrumentális vizsgálati lehetőségek robbanásszerű bővülésével, az adatelemzés számítógépes támogatásával a három klasszikus terület már nem különül el élesen, hiszen a beszédprodukció, ennek akusztikai leképeződése és a nyelvi észlelet szempontjából releváns jelenségek vizsgálata szorosan összefonódik számos kutatásban. Emellett a fonetika 21. századi fejlődését jelentősen meghatározta az, hogy az empirikus kutatási irány a nyelvészetben egyre nagyobb tért hódított. Így például a klasszikusan hangtan névvel illetett, a 20. század első felében empirikus fonetikára és elméleti fonológiára bomlott tudományág a 20. század végén újra megtalálta egymással a közös hangot a laboratóriumi fonológiában. Ennek legtöbbet kutatott területei a beszédjellemzők és a percepció szempontjából fontos jegyek kísérletes megközelítése; illetve a beszédjelben realizálódó, de más nyelvi szintekhez is kapcsolódó prozódia kutatása a szintaktikai, szemantikai és pragmatikai elméletek beszélőkön történő tesztelésekor.

A 2022-es kötet szerkesztésének fő vezérelve az volt, hogy a magyar nyelv hangzását elemző fonetikai kutatások palettájának a lehető legtöbb színárnyalatát szemléltesse a nyelvészeti elméleteket tesztelő empirikus vizsgálatoktól az agyi ingerek vizsgálatán át a gyakorlati alkalmazást lehetővé tevő kutatásokhoz, mint például a klinikai fonetika vagy a beszédtechnológia. Fontos hangsúlyozni, hogy az itt közölt tanulmányok nem a fonetikai kutatásokról igyekszenek általános képet adni, hanem a 2020-as évek elejének pillanatfelvételei magyarországi és külföldi kutatóműhelyekből. Az itt közölt 13 tanulmány mindegyike egy vagy több kísérlet eredményeiről számol be. Az alábbiakban a bennük olvasható megközelítéseket foglaljuk röviden össze.

A kötetben szereplő írások mintegy harmada olyan kérdéseket elemez a beszédprodukció oldaláról, amelyek tipikusnak/átlagosnak tartott beszélők nyelvhasználati mintázataira irányulnak. Az első két tanulmány a beszéd produkcióját mind artikulációs, mind akusztikai nézőpontból és módszertannal vizsgálja. A szerzők mindkét kutatásban elektromágneses artikulográf segítségével nyert adatokat elemeztek az akusztikai jellemzők vizsgálata mellett. Deme Andrea és munkatársai magánhangzó-mássalhangzó-magánhangzó kapcsolatokban a magánhangzók közötti (a mássalhangzón átívelő) koartikulációs mintázatokat vettek górcső alá. A vizsgálat arra a kérdésre fókuszált, hogy eltér-e egymástól az előrefelé ható (progresszív) és a hátrafelé ható (regresszív) koartikuláció mértéke. A korábbi szakirodalom szerint az előrefelé ható (progresszív) koartikuláció szándékos és tervezett, míg a hátrafelé ható (regresszív) koartikuláció a mozgó beszédképző szervek tehetetlenségből fakad. A szerzők a magánhangzó-harmóniának a magyar nyelvre jellemző előre ható voltával összefüggésben erőteljesebb koartikulációs hatást feltételeztek a progresszív irányban. Két magánhangzót vizsgáltak, az /u/-t és az /i/-t. A progresszív koartikulációs hatás dominanciáját csak részben támasztották alá az eredmények: a két magánhangzó közül csak az /u/-ban, és a beszéd két dimenziója közül csak az artikulációban volt ez kimutatható. A kutatás releváns tanulsága továbbá, hogy az artikulációs és az akusztikai adatok eltérő mintázatokat mutattak. Az eredményekre a szerzők többféle nézőpontból is megkíséreltek magyarázatot adni.

A másik artikulációs és akusztikai módszertant ötvöző tanulmányban Markó Alexandra és kutatótársai a prozódiai erősítést vizsgálták négy szótagos álszavak alkotta rövid frázisok segítségével. A prozódiai erősítést az artikulációs gesztusok olyan térbeli és/vagy időbeli expanziójaként határozták meg, amely a prozódiai szempontból feltűnő helyeken jelentkezik, például a prozódiai egységek szélein vagy a hangsúlyos szótagokon. Az elemzett adatokat az álszó magánhangzóinak (négy magánhangzó-minőség) artikulációs és akusztikai jellemzői képezték, a szerzők összehasonlították a frázis eleji és egyben hangsúlyos, a frázis végi, valamint a frázis belseji szótagbeli magánhangzókat. Elektromágneses artikulometriát alkalmaztak a nyelvhelyzet és az ajaknyílás mértékének meghatározására, akusztikai paraméterként pedig a magánhangzók időtartamát, valamint f0-, F1- és F2-értékét elemezték. Az időtartamban a frázis jobb széle, az alapfrekvenciát tekintve a frázis bal széle (és egyben a hangsúlyos szótag) mutatott akusztikai expanziót (hosszabb időtartamot, illetve magasabb alapfrekvenciát). A formánsértékek nem utaltak eltérésre a fonetikai pozíció függvényében. A vízszintes és a függőleges nyelvhelyzet a szenzorpozíció alapján csak az /u/ magánhangzóban mutatott eltérést, ami azonban nem a hangsúlyos szótagban utalt lokális hiperartikulációra. Az ajaknyílás mértéke tekintetében az /aː/ hangsúlyos szótagbeli realizációja mutatott erősítést. Az eredmények alapján az egyes paraméterek eltérő módon és mértékben mutatkoznak meg a prozódiai erősítés mintázataiban, és itt is látjuk az artikulációs és az akusztikai jellemzők divergenciáját. A prozódiai erősítés hatásában jelentős különbség mutatkozott továbbá az egyes magánhangzó-minőségek tekintetében is.

A két, magánhangzókat elemző tanulmány után Neuberger Tilda írása a magyar mássalhangzóknak egy az utóbbi időben fonetikai szempontból is egyre gyakrabban elemzett csoportját, a geminátákat állítja a középpontba. A kutatás célja annak a kérdésnek a vizsgálata volt, hogy a geminátatípusok eltérő fonológiai tulajdonságai (lexikális (mögöttes) gemináta, levezetett valódi (asszimilációs) gemináta, illetve (konkatenációs) álgemináta) tükröződhetnek-e a fonetikai realizációjuk akusztikai, ezen belül temporális különbségeiben. A szerző az alveoláris zöngétlen explozívát vizsgálta, és referenciaként szingletonokhoz is hasonlította a különféle geminátatípusokat. A tanulmány egyebek mellett a következő akusztikai jellemzők elemzését mutatja be a célhangok kapcsán: a mássalhangzók teljes időtartama, a gemináta és a szingleton időaránya beszélőnként és geminátatípusonként, a zárszakasz időtartama, a zárszakasznak a teljes időtartamhoz viszonyított aránya (zárarány), a zöngekezdési idő, a megelőző és a követő magánhangzó időtartama, a zárszakasz és a magánhangzók időaránya. Az eredmények a lexikális és az asszimilációs gemináták hasonló időviszonyait mutatták, a szóhatáron keletkező álgemináták esetében azonban szignifikáns különbségeket jeleztek a temporális paraméterekben. A vizsgálat részletes képet ad az egyes geminátatípusok fent említett akusztikai sajátosságairól a magyarban.

Az elsősorban a szegmentális szerkezetre vonatkozó elemzések után a beszéd szupraszegmentális sajátosságait vizsgáló kutatás bemutatása következik: Gráczi Tekla Etelka és munkatársainak a tanulmánya fiatal és középkorú felnőtt beszélők alapfrekvencia-jellemzőinek változását elemzi longitudinális megközelítésben. A kutatás két időpontban (10 év különbséggel) rögzített beszédmintákat vetett össze négy beszédtípusban: spontán és félspontán beszéd, szöveg- és mondatolvasás. Az elemzett paraméterek az alapfrekvencia, a hangterjedelem és a hangköz voltak, és a vizsgálat elsősorban arra irányult, hogy van-e egységes csoporttendencia, illetve hogy milyen egyéni változásmintázatok jelennek meg. Összességében a statisztikai elemzés nem igazolt csoportszintű hatást az egyes paraméterekben. A nők (különösen az első felvétel idején 20‒30 év közöttiek) esetében ugyanakkor jellemző volt, hogy tíz év elteltével legalább három beszédtípusban csökkentek az alapfrekvencia-értékek. A tanulmány az egyes egyéni változásmintázatokat különféle fiziológiai tulajdonságok és a beszédszokásokkal összefüggő paraméterek tekintetében is elemzi. A kutatás jelentősége az, hogy az egyéni beszédjellemzők változásmintázatai referenciaadatokat szolgáltathatnak különböző speciális alkalmazások számára, például a beszédpatológiás vizsgálatokhoz (amelyekhez az egészséges beszélőknek az életkorral összefüggő beszédváltozási adatai szolgálhatnak referenciaként) vagy az igazságügyi hangtechnikai szakértői tevékenységben előforduló, eltérő időpontokból származó felvételek vizsgálatához.

G. Kiss Zoltán és Bárkányi Zsuzsanna laboratóriumi fonológiai megközelítéssel vizsgálta a zöngésségi hasonulás fonológiai jelenségének beszédbeli megvalósulását a /s/–/z/ és a /t/–/d/ mássalhangzópárok ejtésében. Ahogy korábban más nyelvekben is megfigyelték, a hagyományos felfogás szerint teljes kategóriaváltással járó hasonulás az akusztikai elemzésben tanulmányozott paraméterek alapján nem vezet teljes neutralizációhoz a zöngés-zöngétlen megkülönböztetésben. A fonémák megkülönböztetésének beszélői igénye különösen a minimálpárok esetében szembetűnő: a zöngésségi hasonulást kiváltó környezetben, vagyis a zöngés /b/ és a zöngétlen /p/ előtt, a minimálpárokban jobban elkülönülnek egymástól a fonológiai szempontból azonosnak tartott hangpá-ok (például a méz szó lexikailag zöngés utolsó szibilánsa szemben a hasonító hangkörnyezetben előforduló mész szóéval), mint a hasonló szerkezetű, de minimálpárt nem alkotó szavakban. A vizsgálat kiterjed a potenciálisan neutralizáló megnyilatkozásvégi pozícióra is, ahol a rés- és a zárhangok eltérő mintázatot mutatnak: míg a zöngés réshangok nem minimálpárokban hajlamosak voltak zöngétlenedni, a zárhangokban a lexikális szomszéd jelenlététől függetlenül következetes maradt a zöngésségi arány elkülönítése.

A kötet következő blokkját beszédészleléssel foglalkozó cikkek alkotják. Közös vonásuk, hogy a beszédhangoknál nagyobb nyelvi egységek percepcióját vizsgálják, így a szóhangsúly észleletét, egy mondatból álló megnyilatkozásokat, vagy néhány másodpercnyi társalgástöredékeket. A négy tanulmány az alkalmazott módszertan tekintetében is eltér: két online kérdőív a meghallgatott mintákról alkotott bináris döntést várt, egy harmadik offline kísérlet Likert-skálán elhelyezkedő pontszámokat kért a címkézőktől, míg a negyedik tanulmány agyi képalkotó módszerekre, az EEG-re és az fMRI-re épül.

A magyar prozódia kutatásában eddig elsősorban elméleti leírások születtek az ún. deklaratív kérdésekről, vagyis olyan mondatokról, amelyek ugyan kérdő beszédaktust fejeznek ki, de a kanonikus kérdő mondatokkal szemben kijelentő mondatoknak tekinthetők. Ezt a kérdést járja körül Kiss Angelika manipulált intonációval elhangzó kérdéseket elemző tanulmánya. A háromféle karakterkontúrt leképező, öt lépésben változtatott dallammenet a szerző feltételezése szerint részben a megerősítést váró kérdésekre jellemző emelkedő-eső kontúrnak, részben a meglepődést kifejező többszörös emelkedő-eső kontúrnak, illetve a jelen esetben az ereszkedő-eső dallammenetnek feleltethető meg. Az eredmények kétféle statisztikai módszerrel, logisztikus regressziós kevert modellekkel és döntési fákkal történő elemzése azt mutatja, hogy a skála két végpontjához tartozó ereszkedő-eső és az emelkedő-eső kérdés valóban megfeleltethető a meglepődést és a megerősítést váró kérdésnek. A kétféle beszédaktust kifejező kérdés intonációját a kérdés fő hangsúlyának tónusa különíti el: a megerősítést váró deklaratív kérdés fő dallamhangsúlya mély tónusú (L*), a meglepődést kifejező kérdéseké pedig magas (H*).

Dér Csilla és munkatársai szintén pragmatikai hátterű kérdésnek járnak utána egy gyakorlatorientált kérdőív segítségével. A BEA adatbázis háromfős társalgásaiból kivágott mintáról kellett elmondania a megkérdezetteknek, hogy a társalgópartnerek ismerték-e egymást a felvételt megelőzően. A kérdés meglepően nehéznek bizonyult, mert a familiaritás helyes megítélése nem sokkal a véletlen találati arány fölött volt csak. Az egyszerre beszélések időtartama nem támogatta az ismeretségi fok jobb felismerését, a nevetések jelenléte viszont gyakrabban vezetett helyes döntéshez a korábbi ismeretség meglétéről. A résztvevők saját elmondásuk alapján inkább stiláris és tartalmi jegyekre támaszkodtak a válaszadáskor.

A dajkanyelvben kifejeződő érzelmekkel foglalkoznak Mády Katalin és kutatótársai. Egy mesében elhangzó, kontrollált kontextusba ágyazott megnyilatkozásokat elemeznek a bennük észlelhető érzelemerősség (arousal) és érzelmi töltet (valence) dimenziójában egy kilencfokú skálán adott pontszámok alapján. Kimutatták, hogy az édesanyák beszédükkel erősebb és pozitívabb töltetű érzelmeket közvetítenek kisgyerekük felé, mint a kísérletvezetőnek elmondott, azonos kontextusra és célmondatokra épülő meséjükben a gyermek 18 hónapos koráig bezárólag. Az előfeltevéssel ellentétben nem igazolódott, hogy az édesanyák beszédében az érzelemközvetítés a vizsgált periódusban háttérbe szorulna a nyelvtanulást támogató funkciókkal szemben. Az első újszülöttjüknek életet adó édesanyák beszédében kevésbé voltak jelen az erős és pozitív érzelmek a szülés után egy-két nappal készült felvételeken, mint a többedik gyermeküket világra hozó, a dajkanyelv használatában rutinosabb édesanyáknál.

Honbolygó Ferenc tanulmánya némiképp eltér az eddig ismertetett, egy vagy több kísérlet bemutatására épülő cikkektől, amennyiben a kognitív idegtudományban használt két agyi képalkotó eljárást, az EEG-t és az fMRI-t felhasználva nyújt összefoglalást a magyar szóhangsúly észlelésével kapcsolatos, több év kutatásait felölelő eredményekről. A cikk tartalmazza a felhasznált módszertan részletes ismertetését, megkönnyítve a nyelvész célközönség számára az eredmények értelmezését, így például a sztenderd és a deviáns ingerek sorozatából álló passzív kakukktojás paradigmát. A magyar anyanyelvűekkel készült kísérletekből kiderült, hogy két szótagú szavakban a második szótagi hangsúly reakciót (eltérési negativitást) vált ki, míg a magyarra jellemző, alapértelmezett első szótagi hangsúly nem. Ez arra utal, hogy az elvárt hangsúlysablon prelexikális, mert álszavaknál is megfigyelhető, és nyelvspecifikus. FMRI-vel készült vizsgálatok a prozódiai információk hosszú távú reprezentációjának prediktív feldolgozására utalnak.

A kötet harmadik részében olyan tanulmányok szerepelnek, amelyek valamilyen speciális nézőponttal ötvözik a fonetikai megközelítést. Beszédtempó és fluencia szklerózis multiplexben című írásában Bóna Judit ebben a betegségben szenvedő egyének és egészséges kontrollszemélyek spontán beszédét elemzi és hasonlítja össze a temporális jellemzők és a megakadásjelenségek gyakoriságának szempontjából. Az eredmények szerint mind a beszéd- és artikulációs tempóban, mind a szünetek gyakoriságában és hosszában különbség volt a betegek és a kontrollszemélyek között, míg a megakadásjelenségek gyakoriságát és típusait tekintve nem talált eltérést a szerző. A vizsgálat hiánypótló, hiszen annak ellenére, hogy a szklerózis multiplex az egyik leggyakrabban előforduló neurodegeneratív betegség, amely akár nyelvi, illetve beszédzavarokkal is járhat, csak kevés vizsgálat ismeretes a szklerózis multiplexes betegek beszéd- és nyelvi funkcióit illetően.

Juhász Kornélia és Deme Andrea tanulmánya az idegen nyelvi (L2) kiejtési mintázatokat elemzi, alaposan körüljárva az akcentusjelenségek lehetséges okait is. A kutatás a kínai xia /ɕa/ [ɕja] hangsor vokalikus részének megvalósulását vizsgálta magyar anyanyelvűek ejtésében, választ keresve arra a kérdésre, hogy az ortográfiai hatás befolyásolja-e a kínait idegen nyelvként beszélő magyar anyanyelvűek produkcióját. Ehhez egyfelől a szerzők összevetették a kínai /ɕa/ [ɕja] hangsor megvalósulását két különböző nyelvi tapasztalattal rendelkező magyar anyanyelvű csoport és egy kínai kontrollcsoport ejtésében; másfelől pedig összevetették a /ɕa/ [ɕja] megvalósulásának vokalikus részét a leghasonlóbb magyar hangsorok megfelelő szakaszának ejtésével is a magyar anyanyelvűek csoportjaiban. A kutatási kérdésre a szerzők azt a választ adták, hogy a kínai alveolopalatálist követő magánhangzós szegmentum ejtését nem befolyásolta az ortográfiai hatás. A tanulmány igen alaposan elemzi a kérdéskört a hasonló magyar fonémakapcsolatok ejtése szempontjából is.

A speciális területek között a nyelvjárástani vizsgálatokat Vargha Fruzsina Sára tanulmánya képviseli. Kutatásában a vokalizmus (a nyelvjárások a magánhangzók minőségében vagy időtartamában mutatnak különbséget) és a konszonantizmus (a nyelvjárások a mássalhangzókban mutatnak variabilitást) hatását vizsgálja a nyelvjárások közti hasonlóság alakulására, illetve a nyelvjárások egymás közötti hasonlóságán alapuló csoportosításokra. A szerző informatizált nyelvjárási atlaszok adatain végezte az elemzést, amelyhez az inspirációt és a módszertani elveket korábbi, más nyelveken végzett korrelációs dialektometriai elemzésekből vette. Ugyanakkor az itt bemutatott kutatást nem előzte meg az adatok manuális osztályozása, hanem automatizált elemzési módszerek kidolgozásával, és így nagyobb hatékonyságra és objektivitásra törekedve készült a vizsgálat. Az elemzések eredményét a tanulmánybeli térképek szemléltetik, azaz vizuálisan is megfigyelhetők a konszonantizmus és a vokalizmus alapján meghatározott nyelvi hasonlóság térbeli mintázatai. A kutatás fő tanulsága az, hogy elsősorban a magánhangzó-minőségek meghatározók a magyar nyelvjárások térbeli mintázatainak alakulásában.

A fonetikai kutatások egy része ma már elképzelhetetlen lenne nagyméretű beszédadatbázisok nélkül. A sokak által már jól ismert BEA (BEszélt nyelvi Adatbázis) a 400-at meghaladó beszélőszámával az egyik legtöbb magyar kutatást megalapozó beszédadatbázis (a jelen kötetben további két tanulmány alapanyagát is ez szolgáltatta). Mihajlik Péter társaival azon munkálkodik, hogy a BEA hangfelvételei egységes, sztenderd annotációval váljanak hozzáférhetővé a kutatóközösség számára. A tanulmányban bemutatják a továbbfejlesztés irányait, továbbá egy gépi tanulásra alkalmas részhalmaz kialakítását. Ez utóbbi gépi beszédfelismerési kísérletekhez szolgálhat alapként. A tanulmány második részében a szerzők a kötött (olvasott) és a spontán beszédhalmazokon elért pontosságokat hasonlítják össze, kimutatva, hogy (habár nagymértékben sikerült csökkenteni a beszédfelismerési hibák számát) a spontán és a kötött beszéd leiratozásában mért hibaszámok között jelentős az eltérés. Ezek alapján a további kísérletek jelentősége vitathatatlan.

Bízunk abban, hogy az itt megjelenő tanulmányok átfogó és részletes képet adnak arról, hogy milyen jellegű kutatási kérdések foglalkoztatják a magyar fonetikusok közösségét a 21. század első harmadában. Mivel igen dinamikusan fejlődő tudományterületről van szó, reméljük, hogy a jövőben gyakrabban adhatunk hírt fonetikai kutatásokról az Általános Nyelvészeti Tanulmányok kötetei révén.