Halliday és Hasan (1985) a szociális távolságot a kommunikációban részt vevők életrajzi adatainak a társadalmi struktúra részleteivel történő összekapcsolásával hozzák összefüggésbe. Kontinuumként gondolják el: maximális társadalmi távolságról akkor beszélnek, ha az érintettek csak ritkán találkoznak egymással, intézményesített tevékenység keretein belül. A familiaritás/ismerősség foka együtt nő a szociális távolság csökkenésével.

A szociális távolság és ismerősség/familiaritás egyik nagy hatású elemzése Wolfson (1986) (ki)dudor(odás)elmélete (bulge theory), aki városban élő, középosztálybeli amerikaiak nyelvhasználatát tanulmányozva figyelte meg, hogy eltérően beszélnek a velük intim viszonyban állókkal (minimális szociális távolságra lévők), illetve a náluk alacsonyabb státusúakkal és az idegenekkel (ők a maximális szociális távolságra lévők), mint a státusban egyenlő barátaikkal, kollégáikkal és ismerőseikkel (közepes szociális távolságra lévők). Az utóbbiaknak például jóval több dicséretet mondanak, kétértelmű (visszautasítható) meghívásokkal élnek irányukban, sokszor hosszabban fejezik ki velük magukat, és a rosszallásukat is inkább elhallgatják. Az ún. kiugrás vagy kidudorodás a szociális távolság és az udvariasság(i kifejezések) összefüggésének diagramon történő ábrázolásakor figyelhető meg, és Wolfson magyarázata szerint annak köszönhető, hogy a közepes társas távolságra lévőkkel való kapcsolat nem vehető biztosnak, szemben a másik két kategóriába tartozókéval. Minél inkább rögzített a felek közti szociális távolság és státus, annál inkább tudja a beszélő is, mit várnak tőle, és hogyan kell nyelvileg viselkedni.

Az újabb elméletek (pl. Escandell Vidal 2005, idézi Aguirre Fernández-Bravo–Roca-Ugorri 2017) kétdimenziós, komplex jelenségként írják le a társadalmi távolságot (amelynek a familiaritás és a hatalomtól függő társas szerepek is részét képezik). Mivel mi elsősorban laikus adatközlői vélekedésekre voltunk kíváncsiak és az ismerősséget az ismeretlenségtől elválasztó jellemzőkre, Wolfson három kategóriájából kettőt tartottunk meg: a közepes szociális távolságra lévő, nem intim ismerőst (a következőképpen definiáltunk a teszt kitöltőinek: „például kollégák, távolabbi családtagok, barátok”), valamint az ismeretlent („egyáltalán nem ismerik egymást”). A továbbiakban olyan társalgásbeli jelenségekre térünk ki, amelyek esetében a kutatók azt találták, hogy összefüggést mutatnak a szociális távolság/familiaritás fokával és relevánsak kutatásunk témája szempontjából.

Fentebb láttuk, milyen kapcsolatot mutathat az udvariasság és az egyes beszédaktusok használata a szociális távolsággal/familiaritással. Utóbbi kapcsán a kutatók annak a nevetéssel való összefüggését is vizsgálták: az utóbbi sokfélesége miatt is a kettő viszonya igen komplex: egyes vizsgálatok a nevetés időtartamának összefüggését mutatták az előbbivel, de gyakorisága független volt az ismerősség mértékétől (Jansen et al. 2021). A kis szociális távolságnak a nevetések nagyobb mennyiségével való egyértelmű összefüggését tárta fel ugyanakkor Koppen et al. (2019) (vö. még Hámori 2014). Számos kutatás igazolta, hogy a beszélgetés résztvevői a nevetés mennyiségét és jellemzőit összehangolják a társalgás közös létrehozása során (összefoglalóan lásd Trouvain–Truong 2012). A beszélőváltások (turn-taking) jellegének a szociális távolsággal való összefüggését elsősorban a társadalmi nemhez (gender) kötve vizsgálták az 1990-es évektől kezdődően. A konverzáció közbeni félbeszakítások (interruption) támogató/együttműködő vs. kényszerítő/nem együttműködő jellegűekre oszthatóak fel, a kisebb szociális távolság pedig egyértelmű összefüggést mutat a támogató közbevágások nagyobb mennyiségével, és elsősorban, de nem kizárólag a női beszédre tűnik jellemzőnek (Coates 1994; Dunne–Ng 1994; James–Clarke 1993). Subrayan és Muthusamy (2021; ill. Kennedy–Camden 1983; Murata 1994) szerint a támogató félbeszakítást a beszédpartnerek az empátia, a szolidaritás és az érdeklődés kifejeződésének vélik, a kényszerítőt pedig udvariatlannak, olyannak, amely a félbeszakító fél agresszióját, apátiáját vagy érdektelenségét mutatja (Goldberg 1990 alapján).

Clark (1996) nyomán vált ismertté a közös háttér/alap (common ground) mint a diskurzusszerveződés egyik alapfogalma, amely azokat az információkat foglalja magában, amelyek közösek a diskurzus résztvevői között. Mindez segíti a beszélők egymáshoz való alkalmazkodását. Mushin és munkatársainak (2003) vizsgálata szerint azon beszélők esetében, ahol nagyobb mértékű volt a közös háttér, többször fordult elő egyszerre beszélés, mint fordított helyzetben. Fox Tree (2002) azt vizsgálta, hogy a megszólalás kezdetén megjelenő néma és/vagy kitöltött szünet hogyan befolyásolja a második beszélő saját fordulójának azonosítását kérdés-felelet szomszédsági párokban. Azt találta, hogy a megszólalók megnyilatkozásait kevésbé őszintének és kevésbé érthetőnek tartották a témákkal kapcsolatban, amikor kitöltött vagy néma szünettel kezdték a választ. A legerősebb hatás pedig a kettő egyidejű megjelenésekor volt megfigyelhető.

A beszélők egymáshoz való alkalmazkodását több nyelvi szinten is azonosították: az alkalmazkodás jelenségét megtalálták a megnyilatkozások metrikai jellemzőiben (pl. Auer et al. 1999), az intenzitási jellemzőkben (Ward–Litman 2007), az egyes szavak fonetikai és prozódiai jellemzőiben (Pardo 2006), valamint az akcentus és egyéb szociofonetikai változók (pl. Aubanel–Nguyen 2010; Gregory–Webster 1996) területén is. Ezen kívül Brazil et al. (1980) a „hangmagasság összhangja” kifejezést használta az előző beszélő megnyilatkozásainak befejezésével azonos hangmagasságú fordulók kezdetére; Couper-Kuhlen (1996) leírta a résztvevők hangmagasság-regiszter illeszkedését és annak interakciós következményeit; Szczepek Reed (2009) pedig a fordulók közötti prozódiai alkalmazkodást „prozódiai orientációnak” nevezte. Végül azt találták, hogy a verbális és nonverbális mellett paralingvisztikai szinten is érvényesül az alkalmazkodás: a beszélgetőpartnerek magukkal vonják testük „lengő” mozdulatait (Shockley et al. 2003), valamint a légzés is szinkronizálódhat bizonyos szintig (McFarland 2001). Scott et al. (2009) azt feltételezi, hogy a „zökkenőmentes” beszédfordulóért felelős idegpályák monitorozzák a bejövő beszéd ritmusát és sebességét, ezáltal elősegítve az interakciós szinkront és a kommunikációs konvergenciát a beszélgetésekben. Az interakciók elősegítése mellett a beszélgetőpartnerek közötti alkalmazkodás a beszélt interakciók révén kiemelkedően fontos a társalgó partnerek közötti társadalmi távolságról szóló stratégiai tárgyalások során (Giles et al. 1991).

Empirikus fonetikai jellegű kutatások azt igazolták, hogy a beszéd különféle paraméterei változnak attól függően, hogy a beszélgetésben részt vevők között milyen a viszony, a szociális távolság. Campbell (2007) kutatásának célja annak vizsgálata volt, hogy hogyan változnak a különböző hangparaméterek az egyes szociális tényezők mentén. A vizsgálat japán, kínai és amerikai beszélők bevonásával történt, akik a kísérlet elején nem ismerték egymást. Összesen tíz alkalmas sorozatfelvételt készítettek velük, amelynek során a résztvevők megismerkedtek egymással. Az eredmények azt mutatták, hogy a 4 vizsgált paraméter (az alapfrekvencia, a hangenergia, a beszédidőzítés és a zöngeminőség) következetesen változott a nem nyelvi tényezőktől függően.

Egy másik kutatásban (Yella et al. 2014) spanyol nyelvű telefonbeszélgetéseket használtak annak vizsgálatára, hogy az egyes beszélők hogyan társalognak különböző ismerőseikkel: partnerükkel, családtagokkal, barátokkal, munkatársakkal vagy ügyintézés közben (pl. orvos vagy éttermi alkalmazott). A fő kérdései a következők voltak: (1) El lehet-e különíteni automatikus osztályozással, csupán az akusztikai jellemzők (pl. F0, intenzitás, jitter, shimmer) alapján, hogy milyen a partnerek szociális távolsága? (2) Ha társalgási jellemzőket (pl. a beszélgetés hossza, a fordulók hossza, egyszerre beszélés időtartama) adnak hozzá az akusztikai paraméterekhez, abban az esetben javul-e az automatikus osztályozás eredményessége? Az eredmények azt mutatták, hogy az osztályozás sikeressége nagymértékben függ a beszélők személyétől. A beszélők egy részénél az akusztikai, másoknál a társalgási jellemzők bevonása adta a legpontosabb eredményt a szociális távolság osztályozásánál. Volt olyan beszélő, akinél a legjobb eredményt az akusztikai és társalgási jellemzők kombinációja jelentette. Az eredmények nagymértékű beszélőfüggő volta miatt tesztelték azt is, hogy lehet-e beszélőfüggetlen modellt építeni a szociális távolság automatikus osztályozására. A beszélőfüggetlen általános modell szerint a társalgási paraméterek alapján biztosabb az azonosítás, mint csupán az akusztikai jellemzők alapján; a kettő együttes figyelembevételével ez 75%-os pontosságú volt.

Prozódiai jellemzők, beszélőváltási jellemzők és forduló-időtartamok alapján az AMI korpusz (munkahelyi értekezletek) anyagán a beszélői szerepek (pl. semleges, főszereplő, támogató) automatikus osztályozása 59%-os pontosságú volt, ez beszélőfüggő akusztikai paraméterekkel kiegészítve 65%-osra emelkedett (Valente–Vinciarelli 2011).

A szociális távolság (ismerős vs. ismeretlen) beszédre gyakorolt hatásával kapcsolatban a magyarra vonatkozóan viszonylag kevés fonetikai szempontú kutatás született. Az egyik vizsgálat (Gráczi 2009) kérdése az volt, hogy a beszédpartnerek személyes kapcsolata (barát/ismeretlen) milyen hatással van a beszéd temporális jellemzőire egy speciális helyzetben, mondatismétléskor: a felvételvezető elmond egy mondatot, a kísérleti személy elismétli azt. Négy felvétel alapján az adatok azt mutatták, hogy a feladat (25 mondat visszamondása) során az ismerős adatközlők artikulációs és beszédtempója nagyobb mértékben közeledett a felvételvezetőéhez, mint az ismeretlen adatközlőké.

A társalgások szerveződésében a fordulók lokális alakítása és a beszélőváltás is kulcsszerepet kap, ahogy fent említettük; ezért fontos szempont, hogy a különböző szociális távolságú beszédpartnerek hogyan bonyolítják a beszélőváltásokat. A beszédpartnerek kapcsolatának hatását elemezték a beszélőváltások megvalósulására szintén a BEA-adatbázis négy felvételének első és utolsó négy percében (Bata 2009); két beszélgetésben a felvételvezető és az adatközlő ismerték egymást, két felvételen teljesen ismeretlenek voltak. Gyakrabban adatoltak hallgatást az ismeretlenekkel való beszélgetésekben; az ismerősök közötti társalgásban gyakoribb volt az előző beszédlépés vége előtti megszólalás (az egyszerre beszélés egyik típusa). Az egyszerre beszélések időtartama független volt attól, hogy a partnerek ismerték-e egymást, vagy nem.