Az oktatásnak, különösen a felsőoktatásnak a kétezres években már egyértelműen részévé váltak az információs technológiai eszközök és az internet. Digitális technológia nélkül a felsőoktatás szinte elképzelhetetlen (Nichols 2020). A magyar oktatási rendszerre felemás működés jellemző. A felsőoktatási intézményekben elérhető az e-learning keretrendszer, de ezek szinte csak tananyagraktárként funkcionálnak, nem a képzés alapját adják (Erdős–Koloszár 2016). A korlátozások első időszakában mind a hallgatóknak, mind az oktatónak kihívásokkal kellett megküzdeniük, hogy a rendszer működőképes legyen. A pedagógusok többségének első reakciója az ijedtség volt, ám ez meglepően rövid ideig tartott. A zavarodottság felett hamar úrrá lett a tenni akarás, az alkalmazkodni akarás, az oktatás egészen új és különleges körülmények között történő megszervezéséhez kapcsolódó kötelességérzet (Nahalka 2021). Az egyik legnagyobb nehézséget az okozta, hogy számos családban egyszerűen nem volt, vagy nem volt elegendő digitális eszköz a gyerekek tanulásához és a szülők esetleges távmunkájához (Fekete–Porkoláb 2020). Egy a kezdeti időszakban tanár szakos hallgatókat vizsgáló kutatás azt mutatta, hogy az oktatók lényegesen nehezebben boldogultak a digitális eszközökkel, mint a hallgatók. Az időszak végére a benyomások szerint még mindig nem érték utol a hallgatók tudásszintjét, de sokkal többet fejlődtek (Buda 2020). A mozgásos tantárgyak esetében külön nehézséget jelentett, hogy nem léteztek korábban kialakult megoldások, tapasztalatok. A váratlan helyzetre kellett szinte azonnal reagálni (Novák–Tarsoly-Huszár–Kovács 2021).