A közbevágást általában a beszélgetés irányításaként értelmezik, és leginkább a férfiakkal párosítják. Ezt a megfigyelést méltán illusztrálja Carol W. Kennedy és Carl Camden vizsgálata (Kennedy–Camden 1893), melyben a nemek közti közbevágások 96%-át férfiak követték el. Az etnometodológusok által általánosnak tekintett szabályt, mely szerint „egyszerre egy beszél”, egyre inkább árnyaltabb formában értelmezik a nyelvészek is. Carole Edelsky különbséget tesz az egyedüli beszédhez való jog (single developed floor) és a közös beszédhez való jog (collaboratively developed floor) között. Míg az első esetben csak a beszélgetés egyik résztvevője beszél, addig a másikban a többieknek is joguk van az együttbeszélésre, és arra is, hogy együtt alakítsák a beszélgetést. Ma már kevésbé tartják az együttbeszélést egyértelműen hatalomfitogtató, udvariatlan aktusnak, ugyanakkor rámutatnak arra, hogy támogató, segítő céllal is létrejöhet (Huszár 2009). A közbevágás versengésről tanúskodik, holott a hallgatónak meg kellene várnia a tagmondat végét vagy a szünetet, amikor becsatlakozhatna, melynek az optimális helyét a TRT, azaz a „transition relevance place” mutatja meg. A direktívák használatát már óvodai vegyes diskurzusokban is vizsgálták nyelvészkutatók, valamint orvos-páciens alárendelt viszony kapcsán is. Az alá- és fölérendeltség nemcsak az orvos-páciens, a vezető és a beosztott között nyilvánulhat meg, hanem a büntetőeljárásban is, ahol a direktívák száma is gyakoribb (Nyitrai 2017). Huszár szerint sok vitát képez az ugye partikula használata a nemek tekintetében. Számos vizsgálat alapján úgy látszik, hogy ennek a mondattani jelenségnek a gyakori használata nem a női nyelvhasználatra jellemző, hanem inkább egyfajta bizonytalan viselkedésre. Akik használják, nemtől függetlenül, biztosak akarnak lenni abban, hogy a beszélgetőpartner egyetért-e velük vagy sem (Huszár 2009). Az ugye partikula kapcsán Robin Lakoff (1973) is végzett vizsgálatokat, és arra a megállapításra jutott, hogy a nők nagyobb számú ugye partikula használatával éltek, ld. „isn’t it?” (Huszár 2006). A hümmögés szünettöltő is lehet, és implikálhatja azt is, hogy a hallgató nem tiltakozik az ellen, amit a másik közöl (Jule 1996). A hümmögést (aha, ühü) a nők több mint háromszor annyiszor használták, mint a férfiak a saját vizsgálatomban, ami empátiáról, pozitív visszacsatolásról, bátorításról és elfogadásról tesz tanúbizonyságot. A hümmögés elősegíti a kommunikáció menetét és folyamatosan azt bizonyítja, hogy a vevő, aki dekódolja az üzenetet, figyeli és megerősíti az adót. A bóknak mint expresszívumnak az a célja, hogy kapcsolatot teremtsen, és növelje az emberek szolidaritását. A bók általában azonos státuszúak között jön létre, és fokozza a harmóniát (Holmes 1988, Wolfson 1989). Számos esetben a társadalomban és annak egy csoportján belül csak akkor érezzük jól magunkat, ha a csoport tagjait többféle szempontból is kiismerjük. Ezeknek az ismereteknek a nagy részét a pletykákból szerezzük be (Szvetelszky 2002). Nicholas Emler 300 ember diskurzusát vizsgálta meg a pletyka szemszögéből, és arra következtetett, hogy a vizsgált alanyok nemtől függetlenül a napjuk 80%-át pletykálkodással töltötték, illetve a sztereotípiának ellentmondóan kétszer annyi pletyka jellegű információt áramoltattak a férfiak, mint a nők (Emler 1994). A pletykainformációt tekintve sok emberben él az a sztereotípia, hogy a nők több ilyet áramoltatnak, mint a férfiak. Emler (1994) és Szvetelszky (2002) is egyetértenek abban, hogy a pletyka nemtől független jelenség, és nem áll távol a férfiaktól sem.