Az irodalmi művek névhálózatai, mint láttuk, meglehetősen összetettek lehetnek a nevek nyelvi eredetét, fajtáikat és szerkezetüket tekintve. A fordítás következtében e sokszínűséghez szinte elkerülhetetlenül hozzáadódik legalább egy nyelv, és elkerülhetetlennek tűnik a kisebb-nagyobb mértékű inkongruencia a forráskultúrával. Ez különböző szinteken mutatkozhat meg: a kiejtésben (pl. a Lucifer magyar kiejtése), a helyesírásban (pl. Glóin), a szókészlet szintjén (pl. Viharvég: magyar közszói elemekből) vagy a nyelvtanban (pl. a Kacsamezei Rolly magyar névsorrendje). Ez az inkongruencia némileg ellensúlyozható különféle (vissza)idegenítő műveletek alkalmazásával (pl. McGalagony, Reskesh, Poljakov). Ugyanakkor a fordítás nemcsak bővítheti a névállomány nyelvi-kulturális sokszínűségét, hanem el is tüntethet nyelveket a rendszerből, és megszüntetheti a névanyag alhálózatain belüli összefüggéseket, sőt az alhálózatok köztieket is (l. pl. A tűz és jég dala névfajtáit). Ebből pedig az következik, hogy ha a fordító nem ismeri fel a mű névállományának belső összefüggéseit, illetve nem gondolja át kellő alapossággal a nevek és nyelvek funkcióit a forrásszövegben és azok visszaadhatóságát a célszövegben, akkor a fordítás sokkal nagyobb információveszteséggel jár, és sokkal kevésbé tudja megközelíteni az eredeti mű hatását, mint az a célnyelvi befogadó szemszögéből remélhető-elvárható lenne.