A kelseni típusú centralizált alkotmánybíráskodás, amely a bíróságtól elkülönült alkotmánybíróságra bízta az alkotmány védelmét, akkor terjedt el intenzíven, amikor Dél-, Közép- és Kelet-Európában a demokratikus átmenetek során az államok úgy döntöttek, hogy az új alkotmányos berendezkedésük kialakításakor nem az akkor már régebb óta működő, amerikai típusú decentralizált alkotmánybíráskodást teszik lehetővé, amely szerint a rendes bíróságok feladata az alkotmányvédelem, az alkotmányellenes jogszabályok szűrése, hanem bevezetik a kelseni modellt.2 A kelseni típusú centralizált alkotmánybíráskodás nem érintette közvetlenül a rendes bíróság hatásköreit. Az alkotmánybíróságok döntése végleges volt a vizsgált alkotmányossági kérdést illetően, de a konkrét jogviták bírósági eldöntéséhez ez csak közvetett módon, a jogszabály esetleges megsemmisítésével járult hozzá. Néhány állam, például Görögország, a két rendszer egyfajta ötvözetét fogadta el, de alapvetően jellemző volt, hogy az államok vagy az amerikai, vagy a kelseni modell mellett tették le a voksukat, és az is tipikus volt, hogy a friss demokráciák inkább a centralizált modellt látták hatékonynak.3 A második világháború borzalmainak nagy hatása lehetett arra, hogy az államok komoly energiákat fektettek az alkotmányvédelem és a jogvédelem fejlesztésébe.4