A fentiek nyomán érthető módon a T1DM-szal élő személyek jelentős része számol be róla, hogy a betegség nagymértékben kihat életük számos területére, nagyban ellene hatva a gyermekkor normál folyamatának és tevékenységeinek (Reynolds és Helgeson, 2011). A szelfmenedzsment folyamatos feladatai negatívan hathatnak az egyén munkavégzésére, szabadidős tevékenységére, akár társas kapcsolataira, miközben a betegség kezelése jelentős költségekkel is járhat. Az 1-es típusú DM esetén idővel szükségessé válhat a napi exogén inzulininjekciók számának növelése vagy az inzulinpumpára való átállás (Wagner és Tennen, 2007). Noha a diagnózis megismerését és az inzulinterápia elkezdését gyakorta követi egy átmeneti megkönnyebbülés- és nyugodtságérzés („terápiás mézeshetek”), gyakori az ezt követő veszteség és gyász megélése is. A stigmatizáltság, a kortárskapcsolatokhoz kötődő szorongás és nyomás, valamint a düh és neheztelés érzése gyakorta kevésbé van jelen gyermekkorban, azonban újnak tűnő alkalmazkodási nehézségként léphet fel a serdülők körében (Ismail és Peveler, 2007). Ezzel összhangban egy 17 országban több mint 8500, diabétesszel élő személyt bevonó vizsgálat nyomán Nicolucci és munkatársai (2013) rámutattak, hogy az érintettek mintegy 40%-a úgy érzi, hogy a gyógykezelésük megnehezíti, hogy normális életet éljenek, mely miatt a megkérdezettek több mint 12%-a rossznak vagy nagyon rossznak értékelte általános életminőségét. A betegség „kissé negatívan” vagy „nagyon negatívan” hatott a megkérdezettek 62%-ának fizikai egészségére, 20%-ának társas kapcsolataira, 44%-ának anyagi helyzetére és 46%-ának érzelmi jóllétére.