A köznevelésben részt vevő látássérült tanulók nagy része általában veleszületetten látássérült, vagy a látása a korai időszaktól kezdve romlott meg/romlik. A tanulók kisebb hányada jól látóként fejlődött, de súlyos betegség vagy baleset következtében látását részben vagy teljesen elvesztette. A látássérülés mértékét hazánkban a gyengénlátó, aliglátó, vak kifejezésekkel jelöljük. A látássérült tanuló esetén a sérülés érintheti a szemet (pl. koraszülöttek retinopátiája vagy egyéb öröklött szembetegség miatt), de kialakulhat agyi eredetű problémákból is, amelyben a látópályák, az elsődleges látókéreg vagy az agynak a látással összefüggő további területei érintettek (Varga, 2011). A jó látás és a látássérülés között folyamatos az átmenet, nem éles a határvonal. A látássérült gyermek látásteljesítménye az ép látáshoz viszonyítva két szemmel és korrigáltan (szemüveggel) mérve is csupán 0–33%-os látásteljesítmény közötti, vagy a mért látásélesség nagyobb, mint 0,3 vízus, de a látótere nagymértékben beszűkült. A nevelés-oktatás szempontjából vak gyermekek azok a tanulók, akik semmit sem látnak, fényt sem érzékelnek. Az aliglátó tanulók látása a fényérzéstől a nagyalakú, mozgó tárgyak felismeréséig terjedhet, amelyek segíthetik őket a tájékozódásban, a mindennapi életben. Lehetséges az is, hogy ezeknek a tanulóknak a közeli látásteljesítménye annyira jó, hogy speciális eszközökkel el tudják sajátítani a síkírás-olvasást. A hagyományos definíció szerint a látásélesség – a vízus – értéke határozza meg a látássérülés három típusát: