A köznevelési törvényben szereplő sajátos nevelési igényű, beszédfogyatékos tanulók az ellátási szükségletek és a társadalmi beilleszkedés szempontjából két, egymástól jól elkülönülő csoportot alkotnak: a beszéd fejlődési vagy szerzett zavarát mutató és a nyelv fejlődési vagy szerzett zavarát mutató tanulókat. A beszédzavarral küzdő diákok a hangzó beszéd folyamatának bármelyik fázisában (pl. hangképzés, zöngeképzés, beszédritmus, kiejtés) mutathatnak olyan súlyos eltérést, mely jelentősen nehezíti szóbeli kommunikációjukat és/vagy beszédük érthetőségét. Ezzel ellentétben a nyelvfejlődési zavar a hangzó beszéd szintjén nem minden esetben jár jelentős eltéréssel, azonban a tanuló szókincse, mondatalkotása, toldalékhasználata lényegesen (a tipikusan fejlődőktől legalább másfél-két évvel lemaradva) eltér kortársaiétól. A nyelvi zavarok jelentős hányadában a nyelvi kifejezés mellett a nyelvi megértés is zavart szenved. A kommunikáció folyamatában tehát a partner nyelvi fordulatainak megértése is gondot okozhat, de a tanuló közléseinek értelmezése is nehézséget jelenthet a kommunikációs partner számára. Bár a sajátos nevelési igényű beszédfogyatékos kategória elnevezés csak az első kategóriára – a beszédfejlődési zavarral küzdő tanulókra – utal expliciten, a tanulási folyamatok és az iskolai sikeresség szempontjából éppen a nyelvfejlődési zavarral küzdő tanulóknál figyelhetünk meg súlyosabb nehézségeket (Sósné, 2020). Míg a beszédzavarral küzdők főként a szóbeli megnyilvánulásokban, pl. felelet, vizsga, projekt- és csoportmunkák során ütköznek akadályokba, addig a nyelvi zavart mutató tanulókat – a szóbeli megnyilatkozásokon túl – minden írásbeli feladat és dolgozatírás során is hátráltatják gyenge nyelvi teljesítményeik.1