A távoktatást hagyományosan úgy határozták meg, mint a nyomtatott vagy elektronikus kommunikációs médián keresztüli oktatást olyan személyek számára, akik az oktatótól eltérő helyen vagy időben tervezik és folytatják a tanulást. A hagyományos oktatással szemben ebben az esetben megváltozik a tanulási környezet feltételrendszere. A személyes kapcsolat pedagógus és tanuló vagy tanulócsoport között csak megfelelő technikai segédeszközök révén jön létre. A kezdetekkor, a 19. század derekán a postai levélváltás adta lehetőséget használhatták fel pedagógiai célokra. A 20. század technikai forradalma, az elektronikus eszközök nyújtotta közvetítő csatornák egyre gazdagabb lehetőséget jelentettek, így nemcsak egy-egy tanfolyami kurzus (gyorsírási, idegennyelv-tanulási tanfolyam), hanem teljes képzési rendszerek (NASA chicagói távoktatási programja, Radio Sorbonne főiskolai képzési programja) távoktatásban történő megvalósítása vált lehetővé (Kovács, 1996). Kiemelt nemzetközi jelentőségű fejlődési állomás volt a British Open University 1969-es létrehozása, amely a nyomtatott oktatás jól megtervezett kurzusait számos technológia támogatásával segítette. A rádióhullámokon és a televízión keresztüli ismeretközlés tudatosan kiegészült az ellenőrzés és értékelés különböző formáival. A példátlan sikernek köszönhetően a „nyílt egyetem” modelljét számos ország elfogadta mind a fejlett, mind a fejlődő világban (Keegan, 1986).