Phillipe Aries 1960-ban megjelent méltán híres munkájától1 számítva beszélhetünk gyermekkortörténetről, azoknak a kutatásoknak a térnyeréséről, amelyek a gyermekkort, illetve a gyermekek helyzetét, a gyermeki státuszt történeti koronként, kultúrákként változónak látták (Aries, 1987; Gábor, 1993; Szabolcs, 1995; James & Prout, 1997; Golnhofer & Szabolcs, 1999; Pukánszky, 2001; Vajda, 2011; Czető, 2018). A gyermeki státusz, a sajátos gyermekkor felfedezése a középkor végén a polgárosodás térnyerésével kezdődött, de valódi kibontakozása a 19. századhoz, a modern társadalmak kialakulásához kapcsolható. A munkamegosztás differenciálódásával, az életkor megnövekedésével, az életviszonyokban bekövetkező pozitív változásokkal, az oktatás tömegintézményeinek kialakulásával, a tankötelezettség megnövelésével meghosszabbodott a társadalomba való belépés (a felnőtté válás) ideje. E folyamatokban önálló, elismert társadalmi kategóriává vált a gyermeklét. Ennek filozófiai, pedagógiai gyökerei megtalálhatóak Jean-Jacques Rousseau-nál, aki a gyermeket nem tökéletlen felnőttnek, hanem másfélének gondolta, a gyermeklétet önmagában is értéknek tartotta. Ez a gondolatkör teljesedett ki a 19. és a 20. század fordulóján induló reformpedagógiai mozgalmakban, amelyekben a gyermeket, az ifjút nem a nevelés tárgyának, nem megmunkálandó anyagnak, hanem önálló, cselekvő, autonóm lénynek tekintették. Gyermekközpontú pedagógiai gyakorlatukban elismerték a gyermekek sajátosságait, és törekedtek teret adni a gyermekekhez igazodó nevelésnek. (Differenciált, árnyalt bemutatásukat lásd többek között: Vekerdy, 1993; Németh, 2001; Pukánszky, 2013.)