Egy retorikai munkának, mondja Arisztotelész, fontos leírni, hogy „milyen jellemek vannak”. Az ábrázolási igény alapja az, hogy az ember nemcsak a szavaival hat másokra, hanem érzelmeivel és jellemével is, de a másik ember is egyszerre érző, morális és értelmező lény, akit saját természete is befolyásol abban, hogy miként reagál egy másik emberre, mit fogad el tőle vagy mit nem, miként képes vele együttműködni. A pátoszt vagy érzelmet pontosan ilyen megfontolásból és ilyen szempontból írta le Arisztotelész, s ez a helyzet a jellemek és a magatartás tekintetében is. Figyelemre méltó, ahogyan Arisztotelész a Retorikában konkretizálta a maga etikáját. A bemutató beszédfajta kapcsán azt vette számba, hogy az egyes erényfajtáknak milyen jelei vannak, miként tudjuk fellelni a különböző erényeket és bűnöket a többi ember magatartásában. A II. kötet 12–17. fejezeteiben pedig arra a kérdésre keresi a választ, hogy a különböző társadalmi csoportokat milyen magatartásmódok jellemeznek, tehát milyen jellemek fordulnak elő domináns módon egy-egy csoportban. Mai szóval élve, Arisztotelész „erkölcsszociológiai” leírást ad saját korának néhány meghatározó társadalmi csoportjáról. Teszi ezt azért, hogy a szónok előtt világos legyen; kikkel találkozott és kikhez beszél, mire számíthat, milyen magatartást várhat el tőle. Ugyanis „minden ember a jellemének megfelelő vagy a hozzá hasonló beszédet fogadja meg”.1